Ursula K. Le  Guin

Az út iránya

Azelőtt nem követeltek tőlünk ennyit. A vágtánál nagyobb sebességbe sohasem

hajszoltak, de erre is ritkán került sor; legtöbbször csak poroszkáltunk.

És ha valamelyikük gyalogszerrel tünt fel, valóságos élvezet volt

megközelíteni. Ilyenkor arra is jutott idő, hogy ezt a műveletet jó

stílusban hajtsuk végre. Feltűnt az illető a láthatáron, a maga jellegzetes

módján mozgatta kezét-lábát, s az utat nézte, vagy oldalt a földeket, vagy

éppen engem, én pedig egyenletes, bár elég lassú tempóban megközelítettem,

és közben egyre növekedtem, pontosan egymáshoz igazítva a haladás és a

növekedés iramát, úgyhogy abban a pillanatban, amikor elértem a teljes

nagyságomat - akkoriban ez hatvan láb volt -, éppen melléje kerültem, és

ott föléje tornyosultam, ráborultam, árnyékba borítottam. Mégsem mutatott

félelmet. Még a gyerekek sem féltek tőlem, pedig gyakran még olyankor is

néztek, amikor már elhaladtam mellettük, és zsugorodni kezdtem.

Forró délutánokon néha megállított egyik másik felnőtt, épp amikor melléje

értem, és a hátát nekem vetve ledőlt egy-két órára. Csöppet sem zavart.

Volt remek dombom, napsütésem, jó levegőm, jó kilátásom; mi okom lett volna

rá, hogy ne álljak szívesen egy helyben egy-két órát vagy akár egész

délután? Különben is ez a mozdulatlanság viszonylagos. Csak a napra kell

néznem, hogy lássam, milyen gyorsan haladok; azonkívül állandóan növekszem

is, különösen nyáron. Mindenesetre meghatott,hogy így rám bízták magukat,

hagyták, hogy nekitámaszkodjam meleg kis hátuknak, és mély álomba merültek

az árnyékomban.

Kedveltem őket.

Abban az időben lovak dolgoztak, és az én szempontomból ez is roppant

élvezetes volt.

Különösen a sétagaloppot kedveltem, és egészen nagy gyakorlatra tettem

benne szert. A ritmikus, hullámzó mozgás hatására úgy éreztem magam

zsugorodás és növekedés közben, mintha repülnék: lebegtem és néha

le-lebuktam. A vágtát már kevésbé szerettem. Szaggatott, lökésszerű ritmusa

cibált, mint facsemetét a vihar. Vágta közben odalett minden gyönyörűség: a

lassan növekedve közeledés, a föltornyosulás pillanata és a lassan

zsugorodva távolodás. Hajszás munka volt: klop-klop, klop-klop,

klop-klop... rendszerint a ló is, ember is túlságosan elmerült benne, még

csak föl sem pillantottak. De hát végül is vágtázniuk ritkán kellett.

Hiszen a ló halandó, és mint minden szabadon mozgó élőlény, gyorsan fárad;

ezért csak olyankor hajszolták, ha nagyon sürgős dolguk akadt. És úgy

látszik, ez akkoriban ritkán fordult elő.

Most már nagyon régóta nem vágtáztam, és az igazat megvallva, nem bánnám,

ha megint vágtázhatnék. Határozottan volt benne valami pezsdítő.

Jól emlékszem az első automobilra, amelyet láttam. Társaimhoz hasonlóan én

is halandó lénynek véltem, valami számomra ismeretlen, szabadon mozgó

fajtának. Kissé meghökkentem, mert azt hittem, százharminckét év után jól

ismerem a helyi állatvilágot. Mivel az újdonság a maga sajátos módján

mindig érdekes, figyelmesen szemügyre vettem. Tekintélyes iramban

közeledtem feléje, körülbelül olyan gyorsan, mintha ügettem volna, de

újfajta ritmusban, amely jól illett ennek a valaminek az otromba külsjéhez:

kényelmetlenűl, fulladósan, gurulva-rángatózva. Két percen belül, mielőtt

még lábnyira növekedtem volna, tudtam, hogy ez a valami a halandó lényeknek

egyik csoportjába sem tartozik: nem helyhez kötött, nem szabon mozgó, nem

repülő. Ugyanúgy mesterséges lény, mint a szekerek, amelyek elé a lovakat

fogják. Olyan silánysikerületlennek látszott, hogy azt hittem, sohasem

látom többé, ha egyszer átzötyög a nyugati dombon, és szívből reméltem is,

hogy így lesz, mert nem tetszett nekem ez a zihálás, rángatózás.

Hanem ez a valami újra meg újra, rendszeresen feltűnt, így hát én sem

henyélhettem. Mindennap négykor nyugat felől közeledtem hozzá, köhögősen,

ugrándozva s egyre növekedve, majd föléje tornyosultam, és zsugorodni

kezdtem. Ötkor meg visszafelé csináltam végig ugyanezt: kelet felől

zötyögtem elő, s akkorákat ugrottam hatvanlábnyi termetemmel, mint egy

fiatal bak nyúl, míg csak teljesen el nem tűntem a nyomorult kis szörny

szeme elől, hogy az esti szélben kinyújtozkodva végre megpihenhessek. A

masinában mindig ketten ültek: a kormánynál egy fiatalember, hátul meg egy

pokrócba csavart, mogorva öreg nő. A beszélgetésűket - ha ugyan egyáltalán

beszélgettek - sosem hallottam. Sok beszélgetést kihallgattam akkoriban,

ami az úton folyt, de ebből a masinából soha semmit. A teteje nyitva volt

ugyan, de akkora zajt csapott, hogy minden hang elveszett benne, még azé az

erdei szürkebegyé is, amely abban az évben velem lakott. Majdnem olyan rút

volt a masina hangja is, mint a rángatása.

Családomat fejlett önérzet és szigorú elvek jellemzik. A Quercusok

jelmondata: "Törj derékba, de meg ne hajolj!" - és én mindig igyekeztem

magam ehhez tartani. Tehát nemcsak személyes hiúságomat, hanem a családi

önérzetet is sértette, hogy egy közönséges gép szeszélyéből így ugráljak és

rángatózzam.

A domb lábánál elterülő almáskert fái nem bánták a zötykölődést, de hát az

almafák szelídek, századokon át formálták ilyenre a génjeiket. Aztán meg az

almafák falkanépség, s a gyümölcsösökben egyetlen fa sem képes igazán

önálló véleményt alkotni.

Megtartottam a véleményemet magamnak.

Annak viszont nagyon örűltem, hogy az automobil egyszercsak megszűnt

háborgatni minket. Egy egész hónap eltelt nélküle, én pedig egész idő alatt

nagy lelkesedéssel sétáltam emberek, ügettem lovak felé, sőt még

viháncoltam is egy karon űlő gyermeknek, és kitartóan, bár sikertelenűl

igyekeztem a szeme előtt maradni.

A rákövetkező hónapban azonban - szeptember volt, a fecskék alig néhány

nappal azelőtt indultak útnak - megjelent egy másik, egy újabb masina, mi

pedig - jómagam, az út, a dombunk, az almáskert, a földek, a tanyatető -

valamennyien megindultunk feléje, és ugrándozva, zötykölődve, lármásan

száguldottunk keletről nyugatra. Gyorsabban haladtam, mintha vágtáztam

volna, gyorsabban mint valaha. Alig volt időm, hogy föltornyosuljak, máris

zsugorodnom kellett.

Másnap pedig megjelent még egy.

Évről évre, azután hétről hétre, napról napra, gyakoribbak lettek. Az utat

felásták, kiszélesítették, újrakövezték, és olyan visszataszítóan simára

döngölték, mintha csiga mászta volna meg: se keréknyom, se pocsolya, se

árnyék, még egy kődarab, egy szál virág sem volt rajta. Azelőtt egész sereg

apró, szabadon mozgó élőlény népesítette be az utat - szöcskék, hangyák,

varangyok, egerek, rókák, és így tovább -, legtöbbjük kicsi ahhoz, hogy

észre vegyen, ezért nem is közelítettem meg. Most az értelmesebbje kerülni

kezdte az utat, az ostobákat pedig péppé zúzták az autók. Rengeteg nyulat

láttam így elpusztulni, épp magam mellett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy

tölgynek születtem, s bár derékba törhet a szél, kivághatnak, autó soha,

semiképpen nem zúzhat péppé.

Mivel gyakran előfordult, hogy az úton egyszerre sok automobil

tartózkodott, tőlem is egyre több ügyességet követelt a feladatom. Még alig

voltam palántányi, éppen hogy csak kibújtam a gaz közül, máris

megtanulhattam az egyik legfontosabb fogást: hogyan kell egyszerre két

irányba haladni. Gondolkodnom sem kellett, úgy jöttem rá a nyitjára,

pusztán a körülmények kényszerítő hatására, amikor első ízben pillantottam

meg keleten egy gyalogost, nyugaton meg vele szemben egy lovast. Egyszerre

két irányba kellett mennem, és én mentem is. Ugy gondolom, ez olyasmi, amit

mi, fák minden különösebb erőfeszítés nélkül meg tudunk tenni. Ideges

voltam, de szerencsésen elhaladtam a lovas mellett, és zsugorodva távolodni

kezdtem tőle, miközben még egyre lépegettem a gyalogos felé, és csak akkor

haladtam el mellette (akkoriban még nem tornyosultam fel!), amikor a lovas

szeme előtt már eltűntem. Fiatal lévén, eltöltött a büszkeség, hogy

sikerült a dolog; ami azt illeti, nehezebbnek hangzik, mint amilyen. Azóta

természetesen számtalanszor végigcsináltam, gondolkodás nélkül, még

álmomban is. De vajon el tudják-e képzelni, milyen bravúros ügyesség kell

ahhoz, hogy egy fa egyszerre negyven, egymással szembenéző automobilvezető

számára növekedjék más-más ütemben és stílusban, és ugyanakkor zsugorodjon

is negyven másiknak, akik háttal vannak neki, és arra is gondoljon, hogy

mindegyiknek épp a megfelelő pillanatban tornyosuljon fölébe, egy perc

megállás nélkűl, nap nap után, hajnaltól napestig, sőt azon is túl?

Mert az utam nagyon zsúfolt lett: egész nap szinte szakadatlanul

bonyolódott rajta a forgalom. Ő bonyolította le meg én is. Már nem ugráltam

és rángatóztam annyit, viszont egyre sebesebben kellett haladnom:

növekedtem, mint az őrűlt, a másodperc törtrésze alatt föltornyosultam,

majd rohamosan semmivé zsugorodtam, s ez így ment pihenés nélkűl, újra meg

újra; még arra sem volt időm, hogy élvezzem a dolgot.

Nagyon kevés vezető vett annyi fáradságot, hogy megnézzen vagy akár csak

észre vegyen. Sőt ahogy láttam, mást sem vettek észre. Ugy látszott azt

hiszik, hogy "mennek valahová". Autójuk elülső részére is tükröket

erősítettek, és bele-belepillantottak, hogy lássák hol voltak, azután

megint csak előrebámultak. Régen azt hittem, a Haladás tévképzetét csak a

rovarok táplálják magukban. A rovarok szakadatlanul nyüzsügnek, és soha föl

nem pillantanak. Mindig is meglehet‹sen rossz véleményem volt a rovarokról.

De ők legalább békében hagynak.

Bevallom egy éjjel, amikor a hold nem ezüstözte be a koronámat, a csillagok

fénye sem verődött vissza ágaimról, és pihenni tudtam, az áldott

sötétségben komolyan fontolgatni kezdtem, hogy kibújok a Dolgok általános

Rendjében vállalt kötelezettségem alól : nem fogok mozogni. De nem, mégsem

gondoltam egészen komolyan, csak félig. A fáradtság volt az oka. Ha még az

a buta, hároméves, barkás fűzfaleányka is vállalta a feladatát ott a domb

lábánál, és ugrándozott, rángatózott, gyorsult, növekedett és zsugorodott

minden egyes automobilnak, amely csak feltűnt az úton, akkor épp én, a

tölgy vonjam ki magam? Noblesse oblige, és én hiszem, hogy egyetlen makkot

sem hullajtottam, amely ne tudta volna a kötelességét.

Ezután ötven vagy hatvan évig segítettem fönntartani a Dolgok Rendjét, és

támogattam az emberek tévképzetét, hogy "mennek valahová". Szívesen teszem

ezután is. De most valami szörnyűség történt, ami ellen tiltakoznom kell.

Készséggel haladok egyszerre két irányba. Készséggel növekedem és

zsugorodom egy id‹ben. Készséggel mozgok akár hatvan-hetven mérföldes

kellemetlen sebességgel is óránként.

Kész vagyok mindezt folytatni, amíg kivág a fűrész, vagy kidönt a

talajgyalu. Ez a dolgom. De szenvedélyesen tiltakozom az ellen, hogy örök

életűvé tegyenek.

Az örökkévalósághoz semmi közöm. Tölgy vagyok, sem több, sem kevesebb.

Megvan a feladatom, elvégzem, megvannak az örömeim, élvezem őket - bár már

nincsen annyi mint régen: kevesebb a madár, bűzös a szél. De ha hosszú

életű is vagyok, jogom van a halálhoz. Jár nekem a halandóság. És ezt most

elvették tőlem.

Az elmúlt évben vették el, egy esős márciusi estén.

Szokás szerint autók újabb és újabb áradata borította el a sebesen mozgó út

mindkét oldalát. Annyira elfoglalt a gyors robogás, növekedés,

föltornyosulás, zsugorosodás, és közben oly rohamosan esteledett, hogy alig

vettem tudomást az eseményekről, míg meg nem történt a dolog. Az egyik

vezető az egyik autóban nyilván úgy érezte, hogy neki sürgősen "mennie kell

valahová", és igyekezett autójával az előtte lévő autó elé kerűlni. Ez a

művelet azzal jár, hogy az Ut Iránya rövid id‹re megfordul, és az autó

átkerül az út túloldalára, amely rendesen az ellenkező irányban halad (és

legyen szabad említést tennem róla, mennyire csodálom az út ügyességét

ilyen műveletek alkalmával, melyek igen nehezek lehetnek egy élettelen

lény, egy közönséges dolog számára). A sietős autó azonban az út túlsó

oldalán szembe találta magát egy másik autóval, amely már nagyon közel járt

hozzá. Az út mit sem tehetett, mivel máris zsúfolt volt. A sietős autó,

hogy elkerülje az összeütközést a szemben jövővel, az Ut Irányát

tökéletesen semmibe véve, észak-déli irányba rántotta az utat, és ezzel

engem arra kényszerített, hogy egyenesen nekiugorjak. Nem volt más

választásom. Mozognom kellett, mégpedig nagy sebességgel, nyolcvanöt

mérfölddel óránként. És ugrottam: hatalmasan föltornyosultam, magasabbra,

mint valaha. Azután összeütköztünk.

A kérgemből tekintélyes darab levált, sőt ami nagyobb baj, a gyarapító

gyűrűmb‹l is elvesztettem jókora részt. Minthogy azonban magasságom már

hetvenkét láb volt, körméretem meg az összeütközés helyén kilenc láb,

komolyabb baj nem történt. Ágaim beleremegtek a megrázkódtatásba, egy

tavalyi rigófészek el is mozdult a helyéről, és leesett, én pedig

felnyögtem a kapott űtéstől. Ez volt az egyetlen eset az életemben, hogy

fennhangon megszólaltam.

Az automobil szörnyűséges sikolyt hallatott. Az ütés összelapította,

valósággal péppé zúzta. A hátulsó része majdnem sértetlen maradt, de az

eleje úgy összevissza gyűrődött, és csavarodott, mint egy öreg gyökér.

Apró, fényes darabkák röpültek róla szerteszét, mint a jégeső.

A vezetőnek megszólalni sem volt ideje; azonnal megöltem.

Nem ez ellen akarok tiltakozni. Meg kellett ölnöm. Nem volt más

választásom, ezért nem is érzek sajnálatot. Amit nem bírok elviselni, ami

ellen tiltakozom, az a következő: ahogy nekiugrottam, meglátott. Az utolsó

pillanatban fölnézett. És olyannak látott, amilyennek még soha senki, egy

gyermek sem, még abban az időben sem, amikor az emberek megnézték, ami

előttük volt. Teljes valómban látott, és nem látott semmi mást - sem akkor,

sem soha többé.

Az örökkévalóság küszöbén nézett rám, és összetévesztett vele. És mivel

meghalt abban a pillanatban, amikor meglátott, mivel ezen már változtatni

nem lehet, most már örökké így maradok.

És ez kibírhatatlan. Ezt a tévképzetet nem támogathatom. Ha az emberek nem

értik a Viszonylagosság elvét, rendben van. De a Dolgok Viszonyait meg kell

érteniük.

Kész vagyok autóvezetőket ölni, ha a Dolgok Rendjéhez szükséges, bár

tölgyektől általában nem szokták ezt megkívánni. De igazságtalanság azt

követelni tőlem, hogy ne csak a gyilkos, hanem a halál szerepét is

eljátsszam. Én nem vagyok a halál. Én az élet vagyok: halandó.

Ha a két szemükkel akarják látni a halált a földön,az ő dolguk, nem az

enyém. Én nem játszom el nekik az örökkévalóságot. Ne a fákban keressék a

halált. Ha mindenáron látni akarják, nézzenek egymás szemébe, ott keressék.