Az Lucretia éneke nótájára
Kristina nevére

1 Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal szerelmét most újítja,
Elmémben, mint várban vigyázván virrasztó, herdóját ő úgy mondja,
Tüntetvén előttem szép csillagom képét, velem csak kívántatja.

2 Róla feledéken nem lehet víg szívem, mert csak őtet óhajtja,
Mint esőt aszályban meghasadozott föld, őtet úgyan kívánja,
Tüzem enyhítője, bánatom vivője hogy csak ő már, azt vallja.

3 Immár őérette egyebek szerelme nálam mind semmié lött,
Mert szeme nyilával, nagy igazságával mint célt, engem már meglőtt,
Bévett szerelmében, kivel mintha engem ő úgyan idvözítött.

4 Siralmas nagy bánat különben nem bánthat, csak mikor őt nem látom,
Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek, víg ének is siralom,
Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom, nincsen semmi bánatom.

5 Törödelmes szívem édes leveliben szinte igaz úgy indul,
Régi betegségből mint támadott ember újúl rózsa szagátul,
Vagy mint az régi rab szabadságnak örül, elszaladván fogságbul.

6 Ínségéből immár mert engem ő kivett előbbi szerelmemnek,
Bús voltát szívemnek lengedező szele elverte jó kedvének,
Búszerző szerelem már nem árthat nekem, mert oltalma fejemnek.

7 Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal mind rakva,
Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt vagyon közte foglalva,
Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva.

8 Ajándékon viszont kiért hív szívemet én is neki mutattam,
Szorítva kit neki szerelemnek tüzes fogójában nyújtottam,
Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam,

9 Melyet szerelmesen és igen jó néven tőlem, rabjától elvett,
Édes hívségében, mint erős szekrénben bézárolván rekesztett,
Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában tűrve kebelében tett.

10 Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem,
Mely szépek tavasszal sík mezők virággal, boldogsággal jókedvem
Azon módon rakva, nem győz örvendezni eleget szeretőmen.