HÁROM MESE
----------

Eszem a gesztenyét
..................

  I.

Volt egy város, világváros,
ott éldegélt egy gitáros.
Este, ha sütött a hold,
a cirkuszba bandukolt,
muzsikált a vadaknak,
morgó tigriscsapatnak,
medvének és majomnak,
számtantudós bagolynak.
S halljatok csudát!
Ahogy muzsikált,
megszelidült minden állat!
Tigrisek mint barikák
ugranak tűz-karikát,
kötélen hegedül a majom,
táncol a medve,
számol a bagoly,
tapsol a közönség,
boldog a cirkuszigazgató:
ó-ó-ó!
príma a produkció!
Fiatalember, figyelem,
fizetését fölemelem,
csak jöjjön holnap meg holnapután
és azután meg azután
a cirkuszba, gitározni, ó!
mert ez príma produkció.

A gitáros hazatért,
és zenélt,
és zenélt,
majd elolvasott egy mesét,
és aludni tért.
 

És szólt reggel: - Ó, egek,
a pénzemmel mit tegyek?
Legjobb, ha bevásárolni megyek:
egy rend ruhát,
egy gitárhúrt, egy karikát!-
De nem vett ruhát,
se gitárhúrt, se karikát,
mert Gitáros Fülöp
módfölött
imádta a gesztenyét,
s minthogy minden utcasarkon
öreg-öreg nénikék
sütötték a gesztenyét,
stanicliba teszik főleg,
úgy kínálják a vevőnek,
ki lett a legjobb vevő?
Hát ő !
Egy stanicli, két stanicli,
tömi tele a zsebét,
de ez nem elég!
Fér még a gitárba,
veszek még!
S hogy a pénze elfogyott,
kurjantott nagyot:
- Boldog vagyok,
eszem a gesztenyét!

És így, nap-nap után
a gitáros vidám,
este a cirkuszban gitároz,
nappal várja a város,
a sok-sok gesztenye,
tudod-e?
Dagad a zsebe,
ünnepli őt a városi nép,
ő meg abrakol, s kurjogat:
- Eszem a gesztenyét!

Benn, a város főterén,
a gitáros ott tanyázott,
gesztenyézett, fabrikált
gesztenyéből egy pipát,
s íme, jönnek a vagányok!
Kis vagány meg nagy vagány,
ifjú vagány, vén vagány,
nyakkendősek, lakkcipősök,
beretváltan piperkőcök.
A gitárost közrefogják,
közrefogják, szorongatják:
- Fülöp, te balek,
most mit csináljunk veled?
A gesztenyét add ide,
ha nem adod, agyonütünk,
tudod-e?

De szólt Fülöp:
- A szátok mint a tülök,
de a hasatok háj-tok,
gyönge legények,
fütyülök rátok !
Gesztenyét nem esztek,
csak ha vesztek!

Felel a fővagány:
- Megbocsáss, Fülöp,
  én egész évben
  a dutyiban ülök,
  s ha szabadlábon vagyok,
  a kasszában csalok,
  vizet öntök a tejbe,
  úgy küldöm helybe,
  elcsalok a vevőtől bármit,
  például a szalámit,
  s ha zsákmányol e sanda
   vagány-banda:
  kiveszem a zsákmányból a részem,
még sincs pénzem!

  Szól a gitáros:
- Ebül szerzett pénz
ebül vész !
Ebül jött kincs
  volt-nincs !
  Viszed a zaciba,
  az árát meg ráköltöd a pacira,
  verseny-paripára !

  Felel a fővagány:
- Megbocsáss, Fülöp,
lóversenyre nem járok, mert
meghülök.
Csak a kártyát szeretem,
kavarom és keverem,
a kártyát, a piros ászt,
tökkirályt meg zöld vadászt,
arra megy el a pénzem
egészen!
Fülöp, kártyázz velünk,
addig innen el nem megyünk!

Fülöp mondja: - Kártyát elő!
Ott az erő,
ahol a nyerő!
Kártyázzunk, de ne pénzbe,
kártyázzunk gesztenyébe !

Ugranak a vagányok,
vetik le a kabátot,
eladják,
az árát meg
a gesztenyés-nénikének
odadják,
kapnak érte
száz stanicli gesztenyét!
A sok vagány egyszerre
lecsücsül a flaszterre
kabátjukat sem bánják,
úgy keverik a kártyát!
Három éjjel, három nap
Fülöppel így játszanak.
Már a kártya is kifárad,
foszladozik, szakadozik,
álmosak a négy királyok,
félrebillen koronájuk,
a zöld ászon
alszik a szüretelő,
a makk ászon
fázik a melegedő,
tüze kialudt,
a négy vadász nem vadászik,
fázik !
S nézze meg az ember!
Fülöp nyer!

Szól a fővagány:
- Fülöp !
A méregtől kékülök meg
zöldülök !
  Se kabát, se gesztenye!
Bosszút állunk,
  hiszed-e?

  Szól a gitáros:
  - Mármost
  elmehettek,
  rajtatok nevet a város!
 

Férfi, asszony, kisgyerek
lesajnál benneteket,
vagányoktól Fülöp se remeg!
Most a cirkuszba megyek,
teli hassal, teli zsebbel-
az élet szép!
Eszem a gesztenyét!

  II.

A gitáros
a cirkuszba ért,
kiállt a porondra,
és zenélt,
és zenélt,
majd hazatért.
S lássatok csúf csudát!
Amíg ő a cirkuszban muzsikált,
lakását kirámolták a vagányok!
Nem hagytak, csak egy ágyat!
Az ágyon egy fölirat volt:
"Fülöp, te bolond!
Miénk a vagyon ! "

Szólott Fülöp:
- Ezt már mégse hagyom!
Micsoda szégyen!
Üres a lakásom,
az erszényem !
Oda a sok holmi!
Nincs mese:
vissza kell rabolni!

Meg is tette, amit mondott.
Amíg a téren
ültek a vagányok,
ő munkához látott,
betört a vagány-tanyára,
onnan mindent hazahordott,
s fölírta a falra:
Bolondok!"

Azzal a gitáros hazatért,
rendbetette a lakást,
és zenélt,
és zenélt,
még elolvasott egy mesét,
és aludni tért.
De elaludni nem tudott,
s szólott: - Nem titok,
amig én a cirkuszban játszom,
üres a lakásom,
ezért tudnak kirabolni,
kár lelakatolni,
úgyis odalesz a holmi,
amíg egyedül élek!
S kiáltott Fülöp:
- Legfeljebb megnősülök,
majd ő, a feleségem, a drága,
vigyáz a házra,
amíg a cirkuszban játszom,
állatokkal komázom !
Lesz gesztenyénk, lesz pénzünk,
ej-haj, vidáman élünk !

Hát a szomszéd leánya,
a drága,
épp arra sétikált,
s szólt a gitáros:
- Legkivált
maga tetszik nekem,
maga drága !
Szánjon meg, ne legyek árva!
Ha nekem szépen köszönne,
s hozzám feleségül jönne,
elvenném,
és soha meg nem verném!
Ugye, hogy szeret?
A maga fejecskéje
olyan szép, kerek,
akár a síma, barna gesztenye!
Hát hozzám jön, ugye?

A kislány nem mondott nemet,
sőt, igent integetett,
hát összeházasodtak szépen,
sétáltak kéz-a-kézben,
majd, hogy fölkelt a hold,
Fülöp a cirkuszba elbandukolt,
és zenélt,
és zenélt,
aztán hazatért,
és várta a lakás meg a feleség.
És egy nap, ó, csoda!
Már ott sírt a baba,
nem egy baba, de három!
S szólt Fülöp:
- Nem is csodálom,
nahát !
hogy ezek a babák
akár a festett képek,
oly szépek,
pozsgásak és kövérek,
a fejecskéjük szép kerek,
a frizurájuk oly remek,
mint a barna gesztenyehéj,
az arcuk piros meg fehér,
ó, be szép ez, be szép ez-
olyanok, mint te, édes!
És szól a feleség:
- Micsoda beszéd!
Szemük akár a csillag,
s micsoda szépen sírnak!
Értenek a zenéhez!
Olyanok, mint te, édes!

S így szórakoznak ketten
a három kisgyerekkel,
ringatnak és etetnek,
dajkálnak és nevetnek,
s szól a feleség:
- Ó, az a remek főleg,
a babák gyorsan nőnek,
nézd, már a fekvést unják,
az ágyat odahagyják,
hiszed-e, ha mondom:
tegnap
már ott ültek a polcon,
s ha az ajtót bezárom:
ablakban mind a három,
föl a tűzhelyre másznak,
fazékból lakomáznak,
ugrálnak és gurulnak,
még a levesbe hullnak!

Szól Fülöp: - Ez világos,
nem értesz a babákhoz!
Nyomd meg a babaorrot,
vigyázva mint a gombot,
s meglásd: lecsücsül
a baba,
ide vagy amoda,
vigyorog, örül !
Hát ez a titka, kérlek,
a gyereknevelésnek !

Meg is nyomja a három
kis orrot,
leül a három kis baba,
nincsen hiba !
A feleség boldog,
s szól: - Fülöp gitáros,
vár ránk a város,
kell a mozgás a gyereknek,
sétálni őket elengedd!
én itthon nem ülök,
gyerünk sétálni, Fülöp!

Indul férj, feleség
meg a csemeték,
sétálni a térre,
hát ott a gesztenyés-néne!
Fülöp, a bukszát nyisd ki!
Kell a gesztenye,
öt stanicli !
s ha ez se elég:
vegyél még!
Vásárol a gitáros,
ünnepli őket a város,
ők meg boldogok szörnyüképp,
a férj, a feleség
meg a csemeték,
abrakolnak és kurjogatnak:
- Az élet szép!
Esszük a gesztenyét!

  III.

Jaj, de a vagányok
napra nap
ülnek az árkádok alatt
a téren,
búsulnak hosszú orral,
mind szörnyű bosszút forral,
s szól a fővagány: - Ugye,
nem vagyok gügye,
mégse tudom kitalálni,
mint kéne bosszút állni!
Kérlek ezért, barátom,
te kedves al-vagányom,
lődöző orvvadászom,
állj a Fülöpnél lesbe,
Fülöpöt puffogasd le,
Fülöpöt, feleségét,
három csemetéjét!

Szól az orvvadász:
- Vezér, vigyázz !
Ilyen tett mellőzendő,
mivel ez büntetendő,
jobb nekem állni itten,
mint ülni a sitten,
nem is akarok lógni-
mást kell kigondolni!
Amíg Fülöp játszik,
cirkuszban a
párducokkal cicázik,
az ajtaját vegyük le,
a folyóhoz vigyük le,
ráültetjük a mamát,
a három babát,
szörnyű puskámmal én
leszek a kisérő legény,
leviszem a családot élve
messzi vidékre,
s elúszik a család,
a nő, a babák,
nahát !
Fülöp meg nem találja,
hiába a gitárja,
a nagy tudománya!
Úszik az ajtó,
akár a teknő,
s e bűntett bár büntetendő,
de a tettes nem lelendó!

És így történt.
Az ajtót betörték,
s hiába a jaj:
a család elúszott, haj!
S a fővagány ceruzát fogott,
s fölírta a falra:
"Fülöp, te bolond!
Vagányokon mulatsz jót?
Most elvisszük az ajtót,
se ajtód, se családod,
csak a gitárod!
Na, látod?"

Közben a gitáros
a cirkuszba ért,
a porondra kiállt,
és zenélt,
és zenélt.
S az állatok:
a párduc, a majom,
a boa,
táncoltak szépen,
mint még soha.
A tigris elegánsan
átugrott a parázson,
sárga szemét
a gitárosra szegezte,
amíg az zenélt,
s a bagoly számolt,
kivont és összeadott,
a közönségtől
ötöst kapott,
a kedves nézőknek
a párduc egy puszit dobott,
tapsol a közönség,
boldog a cirkuszigazgató:
ó-ó-ó!
príma a produkció!
Fiatalember, figyelem,
fizetését fölemelem,
kell a családnak
a jövedelem,
csak jöjjön holnap meg holnapután
és azután meg azután
a cirkuszba, gitározni, ó!
mert ez príma produkció.

S gitáros Fülöp hazatért,
s majd elvesztette az eszét,
hogy látja a szörnyű bajt - ó,
oda az ajtó!
oda az asszony, a babák!
az egész család!
Sír a Fülöp:
- Jaj, édes feleségem !
Jaj, én egyetlenem !
sőt hármam, tehát négyem!
Micsoda szégyen !
 

Jaj, hol keresselek !
Főleg hogy kövesselek
a fekete vizen!
Hiszen
nem mehetek úszni
az árba-
belemegy a víz a gitárba!

S rohan a városba a gitáros,
de nem érdekli a város,
a vagányokhoz beront,
egy teljes falat lebont,
az ajtót a hátára veszi,
a fekete folyóra viszi,
és szól Fülöp:
- Most az ajtóra ülök,
s az ajtó, mint a tutaj
elúsztat, haj !
Nem távozom örökre, csupán
utazom a családom után,
reszkessetek, vagányok,
rajtatok bosszút állok,
visszajön még a gitáros-
agyő most, világváros!

  IV.

Úszik a nagy ajtó,
mint a tutaj, ringatózik,
ringatózik, hajhó,
a nagy fehér ajtó,
a fekete éjszakában,
hajnalban, piros homályban,
napvilágban, napsugárban,
úszik a fekete árban.

Fülöp lehasal rája,
hátán a gitárja,
úgy néz a fekete árba.
Bámul vízi-virágot,
víz alatti virágot,
tarka pontyot,
pici rákot.
Kérdezi a halakat:
- Ej, ti halak!
Három baba-gyerekem,
feleségem hol lelem?-
De a hal nem tud szólni,
a vízből nem szól ki,
csak uszonnyal mutatja,
hogy: - Arra! arra!

Úszik a nagy ajtó,
mint a tutaj, ringatózik,
ringatózik, hajhó,
a nagy fehér ajtó.
Fülöp kormányoz, tekinget,
szörnyű sziklákat kerülget,
örvénybe pöndörül,
onnan is kikerül,
három napja úszik!
Fülöp hasa korog,
Fülöp morog:
- Micsoda dolog!
Még éhen halok!-
Hát a parton hirtelen
felnő
egy sárga gesztenye-erdő,
susog a levele:
- Fülöp, a tutajt kösd ki,
gyere be,
van itt gesztenye,
  csak nincs, aki egye!
  Kiszáll Fülöp a partra,
  gitárját odahagyja,
  fut az erdőbe,
  tömi a zsebét,
  tömi a száját,
  eszi nyersen a gesztenyét.
  .Jaj, kilyukad a zsebe,
  leesik három gesztenye,
  s ahogy lekoppan a földre,
  három gyerek lesz belőle!
  Kiált Fülöp: - Ez remek!
  Megvan a három gyerek!
  Mind az enyém ez, úgy látszik,
  már csak az anyjuk hiányzik.
  Fiúk, hol van a mama?

Nem szól a három baba,
Fülöpöt kézen fogják,
a sárga erdőbe vonják,
ott aztán nekiesnek,
csipkedik, mint a szedret.
Szól Fülöp: - Ej, a babák,
  de rosszak lettek, nahát!
majd megjavítom őket!-
Vigyázva, mint a gombot,
megnyomja a három kis orrot,
s nem működnek az orrok!
Nem nevet a három baba,
sőt inkább dörmög,
komisz, akár az ördög,
Fülöp fülét cibálják,
tépik haját, ruháját,
s kiált Fülöp:
- Ó, megrémülök,
egek!
Hiszen ezek mű-gyerekek!
Varázslat ez, de rémes,
e három rém kivégez!
Ó, jaj, futok a bajtól,
utazom tovább az ajtón!

Ér a folyóhoz loholva,
  az ajtót vízre tolja,
  kormányoz és vezérel!
  Sebesen, mint a motolla
  evez a két kezével,
  s a három mű-gyerek
  a partról fenyeget,
majd összetöpörödnek,
kicsire kicsinyülnek,
egész meg-gesztenyülnek,
összemennek a fák,
csoda ez, csoda!
Erdő és három mű-baba
volt-nincs, oda van, oda!
S szól Fülöp: - Elvégre,
bár össze vagyok tépve,
de megvan a gitár,
fel, útra !
A család vár!

Úszik a nagy ajtó,
mint a tutaj, ringatózik,
ringatózik, hajhó,
a nagy fehér ajtó.
S egyszerre az ajtó-tutaj
megreccsen, jaj !
Úgy recseg, mintha élne,
uramfia, mintha beszélne!
És sóhajt Fülöp:
- Ó, jaj, az ajtó, ahol ülök,
az ajtó, mint az ember, beszél!
Ó, jaj, Fülöp fél!
És szól az ajtó:
- Fülöp, te igen sóhajtó!
Ne félj, mert jót akarok,
titkot tudok !
Tudok én sokat,
kihallgattam a vagányokat,
tudom, hogy a családot
hova rabolta az álnok
orvvadász-
Fülöp, vigyázz!
Holnap reggelre kelve
a nyúlvilágba érünk,
ott a nyuszik, szegények,
az orvvadásztól félnek,
úgy félnek, alig élnek,
nem is nevezik másnak:
hívják Nagy Szőrvadásznak,
neki hódolnak,
előtte térdre hullnak,
már egész megbutulnak.
Mérkőzz meg a vadásszal!
De nem győzöd le mással:
győzöd csak a gitárral!

Múlik az éj, felkel a nap,
kiköt a gitáros
a fűzek alatt.
Hátán fekete gitárja,
úgy vonul be Nyúlvilágba.
Nyúlvilágban szép az élet,
mivel ott csak nyulak élnek.
Nyúlvilágban a diákok
világos, hogy nyúldiákok,
az iskola: nyúliskola,
nem marad a nyúl ostoba,
tanulnak mesterséget,
ácsok lesznek, szabók, pékek,
botanikát is tanulnak:
fű-harapni kivonulnak,
épít meleg földi fészket
a hős építőnyúl-részleg.
Komoly tudós lesz a nyúl,
mire mindent kitanul,
övé akkor a nyúlélet!
s ez nem unalmas,
de vigalmas,
egész éjjel lakodalmas,
nappal nyúlfű-gyűjtögetés,
éjjel nyúltánc, billegetős.
Öreg nyulak sem búsulnak:
öreg nyúltárssal nyuszúlnak,
poharaznak harmatot,
bal kezükkel
hosszú fülüket fogják,
jobb kezükkel
eszik a nyúlfű-tortát,
táncolnak a kisnyulak,
remek a hangulat!

Így volt ez, kérem,
régen!
Más ma a nyúlvilág, más,
csupa sírás !
Mióta eljött
a Nagy Szőrvadász,
oda a hangulat,
ma már a nyúl nem mulat,
lődöz a Szőrvadász,
hullnak a nyulak!
A nyúlszőrből végül
nagy szőrszobor készül,
s ők maguk építik, a nyulak!
Mert a nyúlszőr drága,
kell a Szőrvadásznak
az ára,
kell kártyára,
sörre meg borra!
S nyúlapó, nyúlanyó szőre
nyúlcsemetéstül
beépül
a szoborba !
S a nyulak megbutulnak,
előtte térdre hullnak,
hódolnak a szobornak!

Fülöp hátán a gitárja,
úgy vonul be Nyúlvilágba.
Ámul Fülöp:
- Mennyi nyuszi!
Nyuszi tarka !
Nyuszi szöszi !
Nyuszi-tanár, nyuszi-diák,
nyuszi-szabók, csizmadiák,
nyuszi-költők, nyuszi-pékek,
félek, bizony rájuklépek!
De itt csuda bús a nyúl,
füle mindnek lekonyúl.
Ugyan megszólítom őket!
Mondja ön, tisztelt nyúl úr!.
Miért bánatos a nyúl?
Füle konyul, úgy búsul!
Mondja el hát magyarul,
avagy tótul, avagy húnul,
avagy panaszkodjék nyúlul-
minden nyelvet megért már,
kinek hátán a gitár!

Szót se szól a nyúl úr,
fülével a könnyét törli,
zokogva
mutat a szoborra.
S kiált Fülöp:
- Jaj, elhülök !
Micsoda szőr-szörnyeteg !
Kezében szörnyű
szőr-tülök,
azazhogy szőr-kürt --
úgye, e szobor
sokáig épült?
Mint a hóember, kövér,
magas, az égig fölér,
s az ára, ó,
megvan egy millió,
nos:
akkor Nyúlvilág milliomos!
Hát mért nem adjátok el,
bolondok !
Szobornak miért hódoltok?

A nyuszinép felel:
- Fülöp, maradj veszteg,
a szőr-szobor
bennünket esz meg,
  s megesz téged,
  ahogy megette
  a feleséged,
  három fiad, sorban-
  ott ülnek a szőr-gyomorban!

  Felkiált Fülöp:
  - Jaj, édes feleségem!
  Felelj nékem:
  éltek-e ott a szőrben?
 

Kiszól a feleség:
  - Fülöp, minek a beszéd?
  Mi itt ülünk,
  egészen meggörbülünk,
  a Szőrvadász örökre
  ide börtönözött be!
  Jaj, fili-füli-fülöpünk !
  Szabadíts ki Fülöp,
  mert megfulok !

  Felkiált Fülöp:
- Ily gaztettet nem türök!
  Elő a bicskát,
elő!
Meghal e nagyevő,
nyúlevő,
emberevő !

Azzal a bicskát rántja,
a szőrbe belevágja,
s nem bomlik a szőr-bálvány,
kemény, akár a márvány!
De a szőr-kürtöt fogja,
szörnyű szájához kapja,
szörnyű szőr-hangon kürtöl,
szörnyű gazdáját hívja!

Hallja a vadász a kürtszót,
a zöld erdőben hallja,
felugrik, töltényt kapkod,
veti a puskát vállra,
szalad a Nyúlvilágba,
már messziről kiáltja:
- Jaj, a szobor, a drága !
Megölöm, aki bántja!
Legyen az akár Fülöp:
szivébe golyót lövök!

De ó,de ó!
a puska hiábavaló!
Csuda !
A puska kuka!
Mert íme, szól a gitár:
Fülöp muzsikál !
Hét húron zenél,
s halljatok csodát:
a Nagy Szőrvadász
fél!
Remeg a keze,
térde,
táncot jár a zenére,
elhajít puskát, töltényt
önként,
inget, kabátot,
úgy járja a táncot,
a büntető-táncot,
úgy esedezik: - Fülöp,
jaj, megsülök,
oly forró ez a tánc!
Hagy abba a zenét, Fülöp,
hadd menekülök!-
Muzsikál Fülöp, muzsikál,
táncol az orvvadász
szőrvadász
vagány,
menekülne, de merre?
Űzi a gitár!
Táncol a nagy folyóhoz,
bokázik
a vízig,
be a habokba táncol,
elúszik!
Kisérik a halak
a víz alatt,
nevetik: - Meg se állsz
Dutyi-országig,
te vadász !

Fülöp meg visszatér
Nyúlvilág főterére,
veszi a gitárt kézbe,
áll a szobor elébe,
s szól: - Hej, te nagyevő,
nyúlevő, emberevő,
te igen magas,
te igen kerek-
végzek veled !

Azzal rácsap a húrra,
megszólal a gitár,
  s halljatok csodát!
  A szobor táncot jár!
Szőr-kürtje lehull,
feje legurul,
kezei leválnak,
hasa lehuppan,
hát a nagy szőr-lábak
még így is táncot járnak,
táncol a fej,
a kürt, a láb,
a kéz, a has,
külön-külön,
  majd szétgombolyodik,
  s még így is táncol
  minden szál szőr!
  De most már elég!
  Bújik ki a szőrből
  gyerek, feleség!

Boldog a gitáros:
- Jaj, édes nejem!
Élsz, egyetlenem !
Ide hozzám, ide,
ide gyerekek !
Hát a papát már
meg se ismeritek?
Hogy megnőttetek
mind a hárman!
s megöregedtem én,
lám, ekkora a szakállam!
De megvagyunk mind,
ez a fő!
Most a folyóhoz,
utazunk haza,
vár a cirkusz, a város,
Nyúlvilág, már agyő !

És elkísérték őket
a nyulak,
a nyúl-csizmadiák pedig
varrtak nekik lábbelit,
a nyúlszabó ruhát remekelt,
nyúlpékek nyúlkenyeret
sütöttek, kereket,
nyúlköltő nyúlverset költött,
s a költő, a szabó,
a csizmadia, a pék,
az egész nyúlnép
búcsúzott,
Fülöpék meg az ajtóra ültek,
s az ajtó
a folyón fölfele úszott,
s ők a városba visszakerültek.
 

S azóta boldog a gitáros,
ünnepeli a város,
minden délelőtt
sétálni viszi a nőt,
a három gyereket.
Nem járnak egyedül!
Mögöttük a majom
hegedül,
utána táncol a medve,
röpül a bagoly,
pórázon a párduc,
a tigris,
szelídek itt is,
mert Fülöp muzsikál,
szól a gitár!
Nyomukban vonul a város,
népszerű a gitáros!
Kiérnek a térre,
ahol süt a gesztenyés-néne,
dagad a Fülöp zsebe,
teli a buksza,
mindenkinek jut gesztenye!
  Éljenzi a városi nép,
  a család meg a feleség,
  ő meg kiált:
  - Vivát!
  Amíg világ a világ,
  eszem a gesztenyét!

Eladom a csontvázamat
.....................

Volt egy város, világos végítélet.
Hátát Északnak vetve, tárult csak Délnek.
Milliárd üveg-pupillája tágult-szűkült a napvilágban,
s éjszaka beragyogta az áram,
az áram ami Északról érkezett mint a csoda,
Északról, ahova nem nézett senki soha,
s paripáját az idő: kifogta a városfalnál a fergeteget-
volt egy város, mert lehetett.
Vágya az anyagnak, vágya a barbárságnak,
a történelmi, baromcsordás sokaságnak:
az emberré-válás vágya e városban testesült meg,
hol ünnep volt, örökös ünnep,
ünnepe a munkának, a présnek,
a vértajtékos érvényesülésnek.
Rikoltó számjegyek: naptári papagáj-hordák
hirdették hogy itt a menyország,
csak ki kell számítani, ki kell mérni
idejét, szükségleteit - ebből is meg lehet élni,
s idő és anyag: vakítón gördül egymásba minden évszak
amíg adóját ontja Észak.
Szenet a kazánnak! És megadatták az adót,
s a kővé-vált páfrányerdő: az őskor kigyúlt és elhamvadott,
vég-villanásban a rengeteg csonttollú sárkánymadara
fölrebbent s elizzott, lett drótokon surrogó energia,
elégett a királyi zsurló pikkelyes rojtjaival,
eltűnt a mese-erdő, lett belőle ipar.
Idő és anyag mélyéből amit a robbantás felhányt,
dömperszám jött a nemesfém s a darabos fény: a gyémánt,
épültek a diadémok magasra akár a torony,
nehezüktól a kicsi nők táncoltak roskatagon,
s bókolva a gazdagság súlyától, vigyázva rágtak
színhúsokat, szívtak szalmával bort, aromásat.
De hogy a baromcsordák még meddig robognak
űzetve villanykörtés folyosóira a vágóhidaknak-
kit érdekel? Buzás vagonok, gépszállító kocsik útja
kit érdekel? Kocsik, vagonok érkeznek újra meg újra,
jön az élő hús, a vágóhidi tagló naponta ezreket öl meg,
s dolgozik a város, hiszen dolgozók e vasárnapi urak és hölgyek,
diadémot letéve sütik a karajt, a fánkot,
elszámolják s megeszik, fölfalnák az égi kalácsot-
egyél, város, egyél, a Tejút csillagait
tömlő-faladba behabzsold, rettentő polip,
kigyózó karjaid az utak, zsákmány-világot eszel,
de ha elfogy a világ: magad zsákmánya leszel,
tereid glória-ráncossá zsugorodnak ha eljön az ínség,
hamis fény-emlék leszel, mint minden elbukott fenség,
mint Róma. Gyászoljuk a nagyságot, a bigott
hatalom kő-emblémáját, s nem is tudjuk: ki volt.
De én ismertelek, ragály-dajkáló test,
voltál: milyen silány szó - de hatalmas a Lesz.
 Mulattass hát! Nem óhajt sírni a por!
 Élni a bizonytalanból: kellett ehhez humor,
 a számok-mögötti semmi végül is röhejt igéz
 ha már nem szenvedi senki, ha már elmúlt az egész.
Mehet a móka! Termelt, osztott a mini-világ,
röpültek a dolgozó-mellre a medáliák,
dicső volt minden. S dicső volt a népbetegség: a rák.
Mi hozza ránk e nyavalyát? Akár a ragály, terjed,
nincs elég levegó, ettől burjánoznak a tüdőben a sejtek?
Sokan vagyunk, sokan! Sokan? Nem addig 'a,
nem is szültek az idén, érvelt a statisztika,
fehér bálákban a pólya, nincsen beléje kicsi,
nem fogy a babakocsi, de fogy a luxuskocsi,
fogy a selyem, a csipke, a műanyag-kabát-
növeljük a könnyűipart! Majd megjönnek a babák!
Úgyis, csak a felnőtt lakosság szaporodik csudamód,
s fogy az északi szállítmány - adót Északról, adót!
És megadatták az adót, jött is a hús, a bor,
  de nem olyan dúsan mint valamikor,
  s a telehold-adagokat újholddá ifjította a kor.

Újhold, új király! A szívárványos műanyag-tálak
új üzemekből új pultokra pörögve kiszálltak,
Észak havát a csipkeverők mintába-lehellték,
bolyhos niagarák, zuhogtak a gyárakból a kelmék,
minden elkelt! Milliárd-száju hydra evett
s osztódó milliárd testére végtelen kelmét tekert,
kenőcsöt vagonszám, pirosítót világalkonyat-sokat felkent,
gyöngyház-lakkja jéghártya, bebőrözné a tengert,
flitteres szemfödele a mennyet befelhőzné, becsillagozná,
szélvihar lélekzete, gyászindulója égzengés lenne hozzá,
torlódott a sugárutakon munkábamenet, törtek a bordák,
elesett a beteg és a csatornába tiporták,
de eltemették utóbb fényesen, mert a szemfödél-üzlet
a szaporulatot foglalkoztatta s így hasznot hozott a köznek,
pénz volt! mindenre volt! Épültek a műmárvány-kripták,
a bonctermek, hol a halál okát megállapították,
hol a boncasztal maratoni-hosszú, tömeghalál-terhű --
s járt oda egy kis doktor, épelméjű, kevés jövedelmű.
Titkához a pusztulásnak közel volt, olyan közel,
mint aki a halál rózsáját érinti, s letépni nem éri el,
nehéz rózsafejek - már burjánoztak műhelyében parancsszóra a sejtek,
s nem bírta megállítani - mert megölte volna az embert,
pénz kellett volna a kísérlethez, pénz - egy autó, egy hátasló ára,
ám döntött a luxusbizottság: A kísérlet drága!
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT,
  ezen az áron letéplek, Világ Virága!
Világ Virága, rák, az emberiség nyakába vetve hanyagul,
  középkori, korhatag fejfán a koszoru, jele a
  visszavonhatatlan végzetnek,
Világ Virága - jaj, hogy ilyen a mi rózsánk! Tövises násfa
  a gondolkodó homlokok körül,
  Sokasodás virága, ünnepi piros iniciálé, egymástól
  az embereket tilalommal elkülönítő,
  Rettegtető virág, baljóslatú virág, megalkudni-tanító-virág,
  tűröm-virág, beletörődöm-virág,
  learatom sokaságodat a földről,
kévébe kötlek, kazalba raklak, leszek én az új arató,
  akinek halálos az aratása,
halál-kazlakkal hivalkodom én az ítélet napján, amikoris
 nekem és csakis nekem nem lesz feltámadásom,
 mert:
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
Számoljátok meg combcsontjaimat, felső és alsó karcsontjaimat,
  lábszáraimat, ujjperceimet, a varratos koponya-
  lemezeket, a kosaras bordacsontokat,
  számoljátok meg,
egy se hiányzik, oktatásra, kísérletezésre egyaránt alkalmas,
  oktatására annak is, hogy idáig jutottunk,
hogy gyógyulásra nincs pénz, noha a parádéra van,
  s a doktor így nyilatkozik:
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
Vigyázzban-álló csontvázakkal megrakott teherautó döcög majd
  a Dohány-uccán, a koponyák összekocognak,
muzsikál a márciusi szél a bordák orgonasípján, cimbalmozik
  a tavaszi ólmoseső a csigolyákon,
én is ott állok majd a teherautón, más önfeláldozókkal össze-
  zsufolva, legalább egy jó nő mellé kerülnék,
és borzonganak majd a sétafikálók, ezüstgombos sétapálcájukat
  földhözvacogtatva mint egy combcsontot,
én lemosolygok a hölgyekre, kifőzött s újra-beragasztott fogaim
  télizű vigyorával, győzedelmesen,
  ki a spanyolviaszkot feltaláltam, mert:
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
Eladom és nem lesz temetés,
nem sírtok utánam lányok, nem vonultok koporsóm után
  hosszú menetben,
emlegetve testem jótulajdonságait - ki leszek főzve
  többszörösen,
meg se nősülök - minek? miféle ősapa lennék,
  ha még sírom se lenne,
mit felelnének az unokáknak, ha megkérdeznék:
  Hát a nagypapa hol nyugoszik?
Zarándokolnának a szertárba halottak napján,
  mécsessel, ezüst koszorúval?
S minek a temetés? Minek a cirkusz, a magnóra előre-felvett
  mű-zokogás, hogy a szertartás precíz és
  zavartalan legyen,
minek a csillagos orlonfátyol a koporsón, garantáltan színtartó,
  esőben se megy össze,
minek a hozzátartozók marakodása az előkelőbb temetőért,
  jobb sírhelyért,
  miközben a páciens lassan bomlik,
minek a fizetett gyászkórus a sírbahelyezésnél, midőn
  kopog a koporsón a kavics akár a tallér,
  tallér minden kottafejért a zeneszerzőnek, és
  minden hangért az előadónak,
minek a cicoma, amikor egy korszak vonul a sírba,
  töppedve a kórtól,
  megsüketülve a kórokozó röhögésétől!
Óhajt még valaki a temetésére parádét? Én nem:
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
Eladó, eladó! Ki ad többet érte? A leveleket naponta megírom.
Miért nem kaptok rajta, ti intézmények, vállalatok és hivatalok!
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
Amikor minden eladó - az élettelen bíbor, az élő hús,
  a nagyokról mintázott szobrok, a bíborba-
  festett heraldikák,
amikor minden eladó - a csont-szálkás betű,
  a becsület és a dicsőség,
ne kéne egy puszta váz? Amikor pusztít a betegség,
  egy kaszátlan haláltól megijedtek?
- Épp ezért nem kell - válaszoltok nekem - épp ezért nem kell.
  Fiatal barátom,
hulla is, eleven is több van a szükségesnél,
  a halálozás minden igényt kielégít.
Maga ingyen se kéne, maga veszélyesen csörögne a polcon,
  ha élve is ilyen ötletei vannak,
maga oly sovány, maga talán ki se fő, magában a szellemen kívül
  semmi érdekes, magából tizenkettő egy tucat,
maga túl egyenes, maga talán lázadó? Maga ha törpe volna vagy
  vízfejü gnóm,
maga ha óriás volna, ha különleges volna, maga esetleg akkor
  kellene, na de így?
Maga túl dekadens, doktor, de csak szellemileg.
Behavaz az elutasítás! pedig itt nincs tél, itt sose volt tél,
virítanak a nők, a fák, a fákról a szerpentinek, szalagok,
  lakkos lampionok: üres emberfejek
  fényesen bólogatnak a délelőtti szélben,
  villognak az éjszaka holdsugarában,
de nem ez az én szülőföldem, Északról jöttem én,
  vagyok a köteles adóra nem-kívánt ráadás,
apám, a csordák pásztora, délre-lopott engem, s a vágóhidi
  vérszagban, barmok leheletében,
  ott nőttem fel, nyers huson, párolgó véren,
én tudom: honnan a hirtelen népesedés!
  Ki lenne őrült, élni fenn, kenyéren és vizen!
Lépésenként cipeled Északon a sárcsizmát,
  lépésenként az egész föld a koloncod,
kohóid elszívják véredet, fehér arcod világít,
  éjszakáid csillagpatakzása: verejték,
torkonragad a szilikózis, halálodra kondul a csille,
kórusod a kukoricák sokfogu röhögése: TÖRJ LE!
kórusod a gabonaszálak fohásza: ARASS! VESS! ARASS! VESS!
Fellök a konda, letipor a csorda, enni akar mind,
  a lelketlen állat, a lelkes város,
betölt a barmok világ-üvöltése, mintha a föld könyörögne:
  ENNI ! ENNI !
  Dél égöve! Irántad szökünk a brutalitásból, forogni emberi
  pávaként zuhanyrózsád forró sugaraiban!
Téli emberek, nyárira változunk, s elfogyunk a nyárban,
  a vad cicomában,
de hozzuk a tél szagát, a megélhetés furfangjait,
  s mert én is a tél fia vagyok:
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
szenzáció lesz az a váz, város, elámulsz,
  mivé teszem magamat!
Ha nem kell az ember, a gondolkodó hús, az eszes csont,
  a normalitás ha nem kell:
leszek szörnyeteg, jégkorszak-előtti óriás hüllő,
  a sejt-szaporítás csodája leszek!
Majd ha a mozitetőn benézek, s a primadonna premier-plan arcát
  leeszem a vászonnal együtt,
  s a rongy mögött feltárul az űr:
sorsotok pusztasága, a semmi szakadt vigyora
  majd ha kitetszik:
majd kellek akkor, majd kifizettek akkor,
  s én megállítom a halált -
tükörképed leszek, város! a céltalan dalmahodás,
  a világfejlődés elvetélt pillanata!
Kellek, máris kellek! Csak egy tűszúrás volt az egész,
  íme a boldog fájdalom beborít, íme növekszem,
ostoba-nagyra növekszem, akár ostoba híreitek rádió-tornya,
  de kis laboratóriumom a nyakamban lóg,
szerveim értelmetlen hivatalok, működnek mind szaporábban,
  külsőm egyre díszesedik,
sűrüsödnek rajta a pikkely-csipkék, bunda-variációk vegyesen,
  a kifordított Noé-bárka: bőröm
  változatosan pompás,
csontjaim csodát jövendölnek, oszlopokkal, fürészfogakkal,
  cirkuszsátor-nagy varratokkal ígéretesek, ó,
  ELADOM A CSONTVÁZAMAT
küldöm röntgen-képeimet a polgármesternek,
  megírom, hova várom a pénzt,
a város szélén, a vízparton tanyázom, ott van elég hely,
  fejem a lakosság fölé figyelve kinyúlik,
üresek ott a magtárak, a nyersanyag-raktárak,
  a polcokat rég lesöpörték,
üresen hozza a vagonsort az utolsó mozdonyvezető,
seregély-szájjal a nők lecsipegették a fákról a meggyet,
  megkoppasztva a tavi hattyút
  megsütötték akár a ludat,
megették a férfiak az állatkerti orángutánt is,
  ó mi ébresztene föl benneteket,
s dolgozik a város! szövi a ravatali csipkét,
test-a-test-mellett gyártanak, leveleznek,
  föl se tűnik a halott,
nem esik ki a tömegből, állva bomlik föl a test,
  mozgó halálokra szárad a ruha!
Helikopter hozza nekem a postát, szitálva megáll a magasban
  dudoros szemem előtt, s én olvasom a választ:
- Csontvázát államilag ingyen kisajátítjuk, kelt mint fent.-
Mit akartok, ó mit akartok, Liliput népe,
hiszen látjátok: jószándékomat kis törvényeitekhez alázom,
  csak azt a kis összeget várom,
  meghuzódom itt a mezőn!
Ősgyikok eleganciájával vonulnék én sugárútjaitokon,
  Iépésemtől beroskadna a csatorna, a metró,
földberagadt embereken, földbetiport gépkocsikon gázolnék
  ha indulnék ellenetek,
s ha a hattyúk tavába menekülnék: medréből kicsapnám a vizet,
kicsapódva az aranyhalak az országház kupolatermébe
  beröppennének
az elnöki asztalra, ahol őrült muzsikába kezdene a csengő-
nem árthatunk mi egymásnak, törpék vagytok ti,
  s engemet megbénít a szerelem,
ne vadásszatok énrám eszmékkel, dinamittal,
ne tóduljatok éhségetekben szenzációt-enni,
  nyűgötöket derekamra ne dobjátok,
cérna a köteletek, széjjeltépem, testvériség, közös mult,
  szakadjatok szét,
el innen, el, átugorlak te város, el innen, el,
  átgázolom az időt is -
üldöztök? Csak utánam! Ha az ingyencirkusz kell,
  megkapjátok amit ingyen se kivántok:
őseink földjét, a senki földjét, a bitangba-hagyott örökséget,
  majd megtanul ott ludbőrözni a város
  apraja-nagyja,
föld szántatlan, barázda bevetetlen ott,
  bányaüreg nyeldeklője örökre megállt,
ott a pásztázó fényt a holt vidék üresen okádja vissza,
  s mert a fényt nem lehet megenni:
hát majd megeszitek a kövér főnököket, s túrván újra a földet,
  lesztek a szántó és igavonó -
Nincs visszavonulás! A mennyei térképet ezer foggal lezabálom,
és elragadom az utolsó hattyút, kanyarítom vállaimra,
  fuldokló éneke fülemben,
el! el! havas szárnya szélesedik világgá,
  repülünk mindörökké --

  Felbolydultak ellene hadakkal:
  Fel, fel, város, Északra, utána!
  Fény-ráccsal a mennyet bedutyizták,
  égen-földön nem értek nyomába.
  Éj volt, és a sokaság didergett,
  ragadt Észak lidérces sarába,
  reflektorral a derék jobbágyot
  segítségül hívta, de hiába.
  Csak a csontok ragyogtak az éjben,
  állva-meghalt fémbordás gigászok:
  fúrótornyok, vastaréju kotrók,
  napraforgók: sárga csont-brigádok.
  Döglött gépek: szarvas ekerémek,
  bányacsillék: leborult harangok,
  lógombócok a talajt belepték:
  kellékek a cirkuszi porondot.
  Felszívódott a szorgos adózó,
  kivénült, vagy elszökdösött Délnek.
  Trappolt a had, kergette a Doktort,
  odalett az utolsó kisérlet.
 

A Nagy Virágvágó Gép
....................

Tavaszoddal: Ikrek Jegyével,
szerelmed virág-havával,
reflektor-sávokban gomolygó
rivalda-porban,
síppal-dobbal
játszottál nekem, hazám!
Tündököltél nekem, álmodózónak.
Mert álom csak rólad létezett, álom,
álma a Megnevezőnek ma is, végső fokon, te vagy,
álma cicomás lobogóidról, bőrruhás
hordáidról, amint a síkságot elözönlik.
Szegénységedben is, fekély-uraidban is
te vagy a hősnő. Hozzád folyamodnak
a hagyományos szerelmi szók. Mínium-pirosba
varázsoltalak az idő forgása szerint,
vonultattam forrásaidhoz karavánokat
olaj-tömlőkkel, lószagu ruhában,
luxusbolygókon csődülő Egyesült Nemzeteket,
mert van mit meríteni sorsodból,
mert testvérháborúd is, tragikus
koplalásod is, dőzsölésed is lenyűgöző líra.
Magyarország! akit röviden így nevezünk: Élet-
boldog és mímelt hitemmel vigyáztam játékodat.
Óhajtottalak időnként látomásaimtól
megkímélni, mert szörnyű hogy mezítláb jártál a hóban,
nemzedékekre előre megfagyhat az ember! és vérontásod
  az utódok testén lehet krisztusi fekély-
  könnyeim elmosták előttem arcodat,
  Élet, már csak az vagy nekem, aki lehetnél,
  akién a mártírok elmúltak, költők illúziója,
  nem akartam én prófétálni neked,
  vén virágzik a próféta ostora. De az én kezeim
  fegyvertelenek. A szájam
  legfeljebb az eső édességét kívánja
s énekeli nyomorultan is
májusod habzó forróságát.
Nem leszek én próféta, nem-
az értés avat engem valakivé,
értése egymásba-gördülő évszakaidnak,
időbeli négy világtájad gyönyörüségének,
értése lépteidnek, az Egyetlen Haza
keserves, fondorlatos létezésének felfogása.
Terhelve klasszikus súllyal: egy ország
színpadi gyötrelmeivel
úgy megért mindent az ember, hogy erei
nyílt színre zokogják a vért -
Élet, azé vagy, aki megért,
és ha van valami erényem:
álmodni tudtam rólad -
és ha nem leszel, ha már nem leszel, ha csak
az írás marad meg rólad, akkor is:
Élet, az vagy, aminek álmodtalak!
Bűneidet nagyítottam elrettentővé
hogy eldobd magadról, hogy megutáld.
Szépségeid torzultak villámlóvá, hogy szüntelenül
mégszebb legyen holnapi változatod.
Micsoda lehetőségekbe képzeltelek, amig
filléres fogásaid
mint a rüh, mállottak le a nagystílű világtérképről-
hát kinek ráztad a rongyot?
Ékes voltod akit nem indított meg eddig,
ezután is lenéz, Világ Világa!
  Kinek leszel jó, ha majd a poézis elhagy,
  ha vadas dombsorod, miniatűr tengered
  már nem vonzza az idegent, mert van érdekfeszitőbb terep!
  Jaj, csak nekünk vagy te szenzáció, a pénzes
  uralkodókat is hozzád a zengés csődíti imádni,
  és imádják esőben-rothadó kukorica-halmaidat,
  vagonozatlan répádat, rozsda-ragyás masináidat,
  imádják szimpla mulatóidat is koronádért,
 

koronádért, a dalért, koronádért
amit a csordapásztorok után homlokodra mi lehellünk,
koronádért, amit te igának érzel.

  (közjáték)

  Ünnep, ünnep hajnala.
  Elsüllyednek a mesék.
  Nyomulnak a föld alá
  nyirkos putri-városok.
  Nagybajuszú nagypapám
  Engels-érmű óralánccal,
  s a fölboncolt kismadár
  gyufásdoboz-koporsóban
  száll az Új Világ alá.
  Szállnak alá őseink
  regölővel, rumbával,
  petróleum-lámpásuk
  jászolvilágosságával,
  ünnep, ünnep, csodaszép!
  Éles gleccser-hasítással
  körbeveszik üveg-várak
  a Termelés Színhelyét-
  beborítja a tulipán
  az Új Világ főterét.
  Csak a kilóméterkövek
  mérhetik rengetegét.
  Tüdőket töm a tömör
  virágillat, vakítanak
  fonottvirág-jeligék:
  PROFILUNK A TULIPÁN
  Virág-kataszterholdak
  kondulnak mint a harangok
  mikor rájuk fúj az ég-
  ki fogja ezt learatni?
  A Nagy Virágvágó Gép.
A Nagy Virágvágó Gép
rá a rengeteg virágra-
rászabadul a világra,
rá a rettentő kerék,
elsöpri a luxusménest:
a kék autókaravánt.
Megvillan a föld iránt
ezer nikkel-csatabárd,
meghőköl a haláltól
a harang-fej-sokaság-
jár a Virágvágó Gép!
Széltében vág ezer holdat
a Nagy Virág / VágóGép,
percenként vág ezer holdat
a Nagy Virág / VágóGép,
egymást váltja percenként a
csapzott gépke / zelő nép,
minden embert keresni hagy
a Nagy Virág / VágóGép!
Egyberázza a hazát,
eggyézúzód / nak családok,
osztálykate / góriák,
eggyérobba / nunk a gépen,
zöld virágvér-fröcskölésben,
ünnep, ünnep, csodaszép!
S ujítóknak, könyvelőknek,
tulipáncég-vezetőknek-
díjat az ér / demes főknek!
Vihar sóha / ját őrli a
forgószeles lendkerék,
minden célra használható
  a Nagy Virág / VágóGép!
  Felkazlazza a virágot,
  exportképes csomagokká
  kötegeli, jegeli,
ezer nyelven cimezi,
tekercsbe a satnya szálat
a belföldi, szerény óhaj
számára egy / beveszi,
futnak a vi / rág-rikkancsok,
virágbálán tülekednek,
telik a vi / rág-közért-
virág-tejet a babáknak!
Kisdobosnak virág-szálat !
Tulipánfej / jel doboljon!
Kezdődhet az ünnepség:
fáklyásmenet élén gördül
MESTERSÉGÜNK CIMERE
A NAGY VIRÁG / VÁGÓGÉP
Jár a Virág / VágóGép!
Rotációs papírt gyárt!
Éljenzi a tulipánt!
Ritmusokkal, kottával-
üzletel a nótával,
vérünkkel és erőnkkel,
s összetart a menőkkel!
Amint lebu / kik a nap,
kifordulnak a szavak,
szól a sláger, a vidám:
AZ ÉN RÓZSÁM TULIPÁN.
Beindul az esti üzlet,
márkás műsor-rohamosztag,
hadüzenet mind a rossznak,
ráadásul szórakoztat !
Jár a Virág / VágóGép!
Kereke a sors-kerék,
tipródunk a nyerő számért:
cirmos plasztik-tulipánért,
s holtaktól nehéz a föld,
hevernek virág-dögök,
felrobbant piros koporsók,
s áll a nagy kudarc fölött
ezer nyelvű némaság:
éjfél, Bábel-éji csönd --
Tavaszoddal: Ikrek jegyével
mit akartál elhitetni? hogy egyek vagyunk?
Lefújsz te az időben, sokadmagával
sodródik aratásod forgatagában

pünkösdi tüzes lelkünk, az Úrnak
szájáról zúgó üzenet, igaz beszéd,
de soha ihletnek: letarolsz te a gyásznak,
a rothadásnak, taposva a sárba, oda.
Játszol te villogó vágynak, két páholy fogsorának,
déli aszálynak, bolygókkal-bordélyos éjnek,
fogaskeréknek, zsibvásár koldusi aranykorának,
korszakos jégnek, jégtáborába térdeltetőnek,
mert tündérkertté nem ölel nagyhatalom.
És ránkuszítod számos martalócod,
stricijét a vágynak. Nézd meg, mi lett belőlem,
mi voltam és mi vagyok-
sebeim magyaráznak téged
különbül mint évmilliárdos fényjelek,
sebeim kigyúlnak fölötted akkor is, ha
elhamvad e sugaras planéta-
Halott bolygóról a halott fölüvölti a fényt,
reklámot a sivatag Űrbe:
hogy itt, utólszor
föllépett
egy nemzet képében az élet
de vitézének nem adott, csak sebet-
Élet, mi voltál nekem!
S mi voltam én neked!