HARMADIK KÉP

Szalon, de a bal sarokban elöl íróasztal. Bőrgarnitúra. Jobbról, balról s középen ajtó.

ZOLTÁN igen kedvetlen. Feláll, előveszi az óráját, nézi s rosszkedvűen, türelmetlenül járkál. Nem fog eljönni, meglássa.

ESZTER folyton utánanéz. Dehogynem jön.

ZOLTÁN. Gondolja?

ESZTER. Hogy egy ügyvéd elszalasszon egy üzletet.

ZOLTÁN megáll előtte. Már megint kezdi? Szóval azt hiszi, hogy én áldozat vagyok. Megcirógatja.

ESZTER elkapja magát az érintés elől. Én nem értek hozzá. Elhárítja kézzel a kezét.

ZOLTÁN. Csak meg akartam vigasztalni.

ESZTER. Engem ne vigasztaljon, mint egy kis cicát.

ZOLTÁN keményen. Minden nő egy kis cica... Csak az egyik megjátssza, a másik tagadja... Na. Jöjjön ide.

ESZTER végignézi, mintha azt hinné, megbolondult egy kicsit. Nekem szólt?

ZOLTÁN ő lép hozzá. Ismételten kérdem: bízik bennem?

ESZTER. Itt vagyok?

ZOLTÁN. Szeret?

ESZTER kitérően. Ha nem szeretne - tudna velem élni?

ZOLTÁN habozva. Nem.

ESZTER. Na lássa. Pedig olyan legény én is vagyok, mint maga. Kitör. Jaj, ha egy asszony odáig jut, hogy csak érdekből marad az urával... Nem. Én nem bírnék egy férfival szerelem nélkül egy óráig sem egy szobában lenni. Nem!

ZOLTÁN. Szóval szeret.

ESZTER hallgat.

ZOLTÁN lassan újra járkálni kezd. Engem, tudom, szeret. De a munkámat, a terveimet, a gondjaimat, a gondolataimat...

ESZTER. Azok ellenségeim.

ZOLTÁN. Úgy.

ESZTER. Ne kínozzon. Én nem látok a maga életéből egyebet, csak a veszedelmet... Sajnos, nem vagyok olyan - a magam kárára -, hogy behunyt szemmel tudjak nevetni... pedig magának az kellene, hogy egy kis cica legyen a keze közt, akit simogathat, vagy kirúghat, aki nyávog, vagy énekel... mit tegyek: nem vagyok ilyen könnyű nő...

ZOLTÁN megdöbbenve hallgatta, most kitérően. Utálja a... tanyát...

ESZTER. Mondja, Zoltán, mit csináljak én azon a tanyán? Tyúkot ültessek és malacot hizlaljak?

ZOLTÁN. Persze, hogy azt... Három év múlva különben olyan lesz az a tanya, mint a paradicsom. Már készen vannak a tervek... Hiába vittem ki, meg se nézte...

ESZTER. Kiutasított.

ZOLTÁN. Én.

ESZTER. Sajnálom, hogy elromlott. Kint kellett volna maradnom...

ZOLTÁN. Jobb magának idehaza... Nem is kívánom többet, hogy fáradjon és... Majd ha minden készen lesz... Ezer kocsi jóföldet, televényt hordatok föl a kastély körül, amit építeni fogok... Fákat fogok ültetni, virágszőnyeget a lába elé... Mért nem gyönyörködik a gondolatban, hogy mit akar teremteni az ura? Paradicsomkertet a sivatagban.

ESZTER. Hogy ott be legyek zárva és számoljam az adósságait.

ZOLTÁN. Jaj.

ESZTER. Ezt megengedheti magának egy gróf, akinek negyvenezer holdja van, de nem engedheti meg Szakhmáry Zoltán, akinek háromszáza van. És azon annyi adósság, ami negyvenezerre elég... Én jól tudom, hogy nekem parasztasszonnyá kellene lennem és beletemetkeznem a tanyába, mint egy farmba, szakácsné lenni, csősz lenni és hajcsár és akkor nem három évi, hanem tíz évi kemény munkával talán el lehetne érni, hogy a gyerekeimnek egy picit könnyebb legyen...

FRÄULEIN jön. Gnädiger Herr, bitte schön, der Herr Lefkovits ist da. El.

ZOLTÁN fellélegzik. Na mégis.

ESZTER kifelé siet.

ZOLTÁN. Hova megy?

ESZTER. Visszajövök. Gondoskodom a feketéről. Nem kívánom ezt a dolgot közelebbről látni...

ZOLTÁN. Itt semmi látnivaló. Ez már kész üzlet.

ESZTER el.

LEFKOVITS sietve jön be. Bocsánatot kérek, hogy pár percet késtem, de le kellett íratni, az iratokat diktáltam, s a gyorssal már utazom is Budapestre. Kiszedi az irattáskájából az íveket, s lerakja az íróasztalra.

ZOLTÁN átszól. Eszter fiam... Rögtön jön a feleségem... Parancsoljon, ügyvéd úr.

LEFKOVITS. Kérem, itt minden rendben van. Itt a szerződés, itt a kötelezvény, itt vannak a váltók. Ezt különösen sajnálom, hogy csak kis címletekben kaphattam meg, ami természetesen mindegy, csak gyakorolja az ember az aláírását. Nevet. A kötelezvényben minden fel van sorolva, a váltók tételszáma is, hogy a nagyságos asszony tudja, mit ír alá...

ZOLTÁN. Egy pohár snapszot.

ÜGYVÉD. Köszönöm szépen, kérem, nem élek vele, nekem a fejemre időközben szükségem van, nagyon szépen köszönöm. Leül.

ZOLTÁN. Mondja kérem, ügyvéd úr, legrosszabb esetben mikor lesz ebből pénz?

ÜGYVÉD. Ó, kérem, a holnapi közgyűlés tárgyalja. Akadály semmi fenn nem forogván, s szóbelileg már az egész elintézve lévén... Kérem, azonnal esedékes az első részlet... mondjuk egy hét, alig egy hét múlva...

ZOLTÁN. Kedves ügyvéd úr...

ÜGYVÉD. Persze a betáblázás ügyei... a telekkönyvvel mindig baj van... de ott is megvannak az összeköttetéseim...

ZOLTÁN. Kérem, ügyvéd úr, kisegíthetne pillanatnyilag.

ÜGYVÉD. Én nagyon szívesen. Parancsol. De nem nyúl a zsebéhez, inkább visszahúzódik.

ZOLTÁN. A rigolírozások után fennáll kisebb tartozásom, a csugari parasztok kint várnak a tanyán, a disznók... Kínosan nevet. Hát tudja, gazdaembernek ilyenkor a legnehezebb, aratás előtt...

ÜGYVÉD. Egy hét az egész, Szakhmáry úr, egy hét, kedves uram. Megsimogatja a Zoltán kabátgallérját, bizalmaskodva.

ZOLTÁN elkedvetlenedve visszahúzódik. Hiszen nekem mindegy... Várjanak... Legyint.

Két kisgyerek befut, egy kislány meg egy kisfiú.

KISLÁNY ő az idősebb, előbb bekukucskál, s mikor látja, hogy a mama nincs bent, beszaladnak. Apuka, apuka, apuka.

ZOLTÁN, Jól van, kislányom, jól van, öcskös. A fiát megsimogatja, barackot ad neki.

ÜGYVÉD. Milyen édesek, de milyen édesek!

ZOLTÁN. Magának hány van, ügyvéd úr?

ÜGYVÉD. Egy... Igen, egy... de az, príma!... Na ja, kérem: az apámnak volt tizenegy. Én tízet elengedtem. Kérem, mit. Az más világ volt, odafent Kassa mellett. Hm. Hogy éltünk mi ott, kérem. Nem kellett minden lánynak külön fehér szoba... De én az enyimnek... Inkább egynek mindent megadni, mint tizenegynek semmit... Tudja maga, hogy én hogy nőttem fel? Sorkoszton... Az egyetemet úgy végeztem el: mindennap másnál enni ugyanazt a sóletet... Na... Hát mennyi előleg kellene?

Kislány az apja ölébe ül, s a kisfiú dühösen tépi le onnan.

ZOLTÁN. Ne legyél olyan goromba. Nézd csak. Erre nevelt anyád?... Jézus ebben az időben már megváltotta a világot. Elveszi a térdére. Szeretnél Jézus lenni?

KISFIÚ. Nem.

ZOLTÁN. Hát mi szeretnél lenni?

KISFIÚ. Csak huszár.

ÜGYVÉD. Hallatlan, hallatlan, nahát ez remek. Édes. Hogy ez milyen édes volt, Szakhmáry úr. Imádom a gyerekeket. Tényleg rossz politika, még egy fiúgyereket lehetett volna vállalni... különben... Mit is tetszett mondani?

ZOLTÁN. Semmit se mondtam. Kapok én pénzt másutt is.

ÜGYVÉD. Ötven forint? Hát mennyi kell azoknak a csugariaknak? Hatvan krajcár napszám... Mit tudnak azok abból benthagyni?... Húsz forint... per kopf... hányan vannak... Tudja, kedves Szakhmáry előveszi a tárcáját, hogy milyen szegény ember voltam én... Kérem, voltak napok, mit napok, hetek, hónapok, hogy tökmagot vacsoráztam. Ebéd volt, de vacsora?... Kibont egy csomó pénzt, s letesz egy százast.

ZOLTÁN zsebébe teszi a pénzt.

ESZTER jön. Hát ti mit kerestek idebent. Menjetek ki. Zavarjátok apukát.

ZOLTÁN. Dehogy zavarnak.

ESZTER, Fräulein, bitte, Fräulein, nehmen Sie die Kinder. Fräulein elviszi a gyerekeket. Na, ne makacskodj, kicsikém, szépen, szépen.

ZOLTÁN. Szaladj csak a fürdőszobába, ott van a mókus.

KISLÁNY megijed.

KISFIÚ szalad.

FRÄULEIN. Pubi ist brav, Pubika ist brav... Elmennek.

ÜGYVÉD utánuk nevet. Áh ja, Pubi ist ein braver Hussar... Nevet. Hát nagyságos asszonyom kérem, minden rendben van. Itt a szerződés, itt a kötelezvény, itt vannak a váltók.

ESZTER ahogy meglátja a rakás váltót, felsikolt.

ZOLTÁN. Mi az, mi az?

ÜGYVÉD. Sajnos, nem kaptam váltókat csak ilyen kis címletekben, de az egészen közömbös a végösszegre nézvést... Itt van kérem a kísérő irat, amiben minden taxatíve van felsorolva. Parancsolja nagyságos asszony, hogy felolvassam?

ESZTER tiltakozó mozdulatot tesz. Köszönöm, nem akarom.

ZOLTÁN. Mit nem akar?

ESZTER. Hallani... Maga olvasta?

ZOLTÁN. Én diktáltam.

ESZTER. Akkor én minek olvassam? Maga bizonyára jól meggondolta az egészet.

ZOLTÁN. Aláírja?

ESZTER hallgat, ellenségesen. Hol?

ÜGYVÉD. Minden egyes papíron és váltón meg van jelölve ceruzával a hely... Szabad tintát s tollat kérni?

ZOLTÁN kiveszi az íróasztalon a bronz tintatartóból a pici tintásüveget, s a nagy tollszárat előveszi.

ÜGYVÉD kiteríti a váltókat.

ESZTER kezét a szája elé kapja, s úgy nézi irtózva a váltószőnyeget.

ÜGYVÉD. Méltóztassék elkezdeni. Kis névaláírási gyakorlatot rendezünk... Nevet.

ZOLTÁN leteszi a tintás üvegecskét.

ESZTER belemártja a tollat az üvegbe, s nem néz oda. Az üveg feldől, és a tinta ráömlik a papírokra, kötelezvény, váltók, mind tintás lesz.

ÜGYVÉD konsternálva megdermed.

ESZTER rémülten feláll. Istenem, mit tettem.

ZOLTÁN szájtátva. Rádőlt a tinta?... Jézus Mária. Most mi lesz?

ÜGYVÉD. Semmi baj, semmi baj. Ez csak üres papiros. Nem érték, csak kár. Néhány pengő az egész. Inkább az, hogy a szerződést is újra le kell íratni és sajnos nekem a gyorssal tényleg el kell utaznom, de holnap éjjel itthon vagyok s holnapután megcsináltatom, hát ez bizony kérem egy heti késedelem. No, mindegy, az semmi. Egy hét nem a világ.

ESZTER rémülten áll, mint a csínyen kapott gyerek.

ZOLTÁN. Itatós nem segít?

ÜGYVÉD fejét rázza. Óráját nézi. Aztán nyugodtan itat, összerakja az iratokat, táskába teszi, s indul. Magamat ajánlom, legmélyebb sajnálatom, ajánlom magamat, kezét csókolom, nagyságos asszony, no legközelebb jobban vigyázunk, magamat ajánlom... El.

ZOLTÁN az ajtóig kísérte, akkor visszajön.

ESZTER. Bocsásson meg, Zoltán, én nem tehetek róla.

ZOLTÁN. De... Tehet... Nem tehet, mert meg nem történtté nem teheti. Nem teheti jóvá... De ez nem volt csak úgy...

ESZTER. Hogyhogy csak úgy?

ZOLTÁN. Maga kidöntötte. Rádöntötte... Mert úgy meg van rémülve, mintha a halálos ítéletét kellett volna aláírni s az a marha fiskális nem elég, hogy váltó... de harmincat terít az asztalra maga elé... három helyett... Meg kell őrülni...

ESZTER. Nem tudom, Zoltán, de én valóban meg vagyok rémülve... Meg vagyok dermedve... Maga váltót írat alá velem... rettenetes... Meg kell őrülni... Felujjong. Az isten akarta így! A jóisten nem akarta! A jóisten megmentett!... Felszabadulva. Nem bánom, csinálja, ahogy akarja, Zoltán, de én nem írok alá váltót! Nem írom alá! Nem írom alá!... Esküszöm a boldogságos Szűz Máriára, soha életemben váltót nem írok alá! Egyszer megmentett az Isten, többet nem engedem magamat eltántorítani!

ZOLTÁN. Én pedig nem fogom kapacitálni.

ESZTER mint az álomkóros elindul, s el.

ZOLTÁN. Dögöljön meg az egész világ... Dűljön össze... A fene egye meg...

ESZTER bebúzza maga után az ajtót.

ZOLTÁN fogja a palackot, s iszik belőle. Ez ellen nincs kifogása! Újra iszik. Menjen hát minden a maga útján. Leül a fotelbe, s hanyattveti magát, úgy érzi a pálinka hatását.

CSULI jön. No, cimborám... Hát kigyüssz-e a tanyára?

ZOLTÁN meg se mozdul, nevet. Kimegyek, cimbora. De még nem is én megyek: tik jöttök hozzám. Semmi szó. Mind az egész társaság.

CSULI. Akkor jó. Ez a jó, kedves egy jószágom... Akkor mingyár intézkedni kell, mer már el is indítottam a kotárt. Kocsival megyünk ki. A szecskahordó kotár meg van rakva cigánnyal, néppel. Még tán utolérem... Hát ebbe maradunk?

ZOLTÁN. Csuli... Mire kimennénk, a tanyán van három darab csugari... Szabadíts meg tőlük... Pénzt akarnak a gazemberek... a munkájukért... De én többet nem adok munkáért pénzt... nekem arra nincs engedélyem... Én ezután csak lumpolásra tartogatom a garast...

CSULI. Úgy is kell. No, majd én kimegyek a tanyádra, kell is egy kis előkészület. Iszik a palackból kicsit. De biztosan ott legyél, koma... El.

ZOLTÁN lehunyja a szemét. Dalol.

Búza búza búza...
De szép tábla búza... vót!...