ELSŐ KÉP

Alföldi kisvárosban a Nagyvendéglő étterme. Nincs boltív, nincs romantika, semmi szépség. Nagy, malter-reneszánsz épület, rideg, nagy ablakok. A falak azonban füstösek. Jobbra három asztal fehérrel terítve, balra kettő kék-piros tarkával.

Jobbra a belső sarokasztalnál az ablaknál, a városi urak törzsasztala.

Nyár eleje, óriási bőség, kemény napsütés. Délelőtt tíz óra.

BORBÍRÓ kövér kun úr, csizmás, magyar nadrág, fakó kabát. Izzad. Hopp! Elkap egy legyet, s azt a vaskos markából kiszedi, és a lábánál fekvő kutyának dobja. A kutya elkapja a legyet.

ÁBEL nyugalmazott ezredes, akin meglátszik, hogy katona. Vászonruhában, civilben is az. Ne mozogjék kend annyit. Kiizzad.

BORBÍRÓ. Igazad van, ezredes uram. Ebbe a kuttya melegbe tejjesen elígsíges seritallal foglalkozni. Poharát az asztalhoz koccintja, s iszik.

CSULI jön. Kemény, fekete kun: kalapja a feje búbjára tolva. Deres kun kurta bajusza van, felpederve. Hát Tisza Pista győzött. Előveszi vastag szivartárcáját, és mintha ő győzött volna, nagy megelégedéssel vesz ki egy vastag britannikát.

BORBÍRÓ. Hun győzött?

CSULI csak az ezredesnek beszél, Borbírónak csak éppen oda-oda vet egy szót. Szőr Jóska mondja, a mai újságba van. Ropogtatja a szivart.

ÁBEL. Osztán Szőr Jóska olvasta az újságot?

CSULI. Az újság Gulyás Palié, a járásbíróé, Juhász sógora Gulyásnak. Szőr Jóska tanálkozott Juhásszal, így értesült. Rágyújt. Szóval Tisza Pista győzött.

ÁBEL. Hol?

CSULI. Nagyváradon. A lóversenyen.

PINCÉR fehér vászonkabát, fekete nadrág, izzadva jön, s hozza a Csuli úr sörös poharát, tele. A pohár szokatlan nagyságú.

CSULI. Te, ezredes uram, itt tárgyal Zoltán a csugari parasztokkal. Itt a piacon. Szívogatja a szivart, s nagy füstöt ereszt. Úgy víletlensígbűl. Nem vónál szíves kiinteni neki, hogy gyüjjék be egy kicsit... Ha én hívom, nem gyün... Nem gyün be... Most nagyon haragszik, mert azt tanáltam mondani a kaszinóban, hogy jobb is vóna, ha Eszter nem írná alá neki a váltót... De azér azt nem irigylem tülle, hogy egy pohár sert beköpjön.

ÁBEL. Úgyse írja alá. Nem hiszem. Mire?

CSULI. Én nem értem, mán mindenki Tisza Pista akar lenni. Tisza Pista megengedheti magának. Mer ő a Tisza Kálmán fia. Ha még ő se gondolkozik a mintagazdaságon, akkor megette a fene. De hogy Szakhmáry Zoltán itt beleölje az apait, anyait meg a feleségérűl valót... Hogy neki nagyobb karalábéja legyen, mint az én kertészemnek... Affene a karalábéját... Tökkáposzta... ilyenek... saláta... paradicska... Akki kitalálta... Kút, bolgárkertészet, földet fordítani, csugariakkal kiraboltatni magát... Híjd be má na.

ÁBEL nagy kényelmesen megfordul, s a megett levő ablakon kinéz. Zoltán!

BORBÍRÓ szintén szólani akar, Csuli lefogja.

CSULI. Pszt.

ÁBEL. Zoltán!

ZOLTÁN kint. Ábel?

ÁBEL. Gyere mán be. Csönd, visszafordul. Jön mán.

CSULI. Nem azért, mert sógorok vagytok. Hanem az a két Rhédey lány, azt nagyon egy bordában szőtték... Ne haragudj, kedves apám, de kendből se lett volna prédikációs halott, ha Rhédey Zsuzsi nincs a világon...

ÁBEL fanyalogva nevet. Hát kapitális asszony.

CSULI. Az?... barátom, az úgy rendbe tart téged, hogy kadét vagy ma is. Odahajlik, s hogy meg ne hallják, halkan. Ilyen asszonynak kell állani a mi fajtánk mellett... Én mondom neked. Csak azért nem félek a Zoltán mintagazdasági törekedéseitől, mert tudva tudom, hogy a háta megett ott áll a vasvillával Rhédey Eszter... Míg az ott áll, addig én nem félek... Addig a mi Zoltánunk lumpolhat, kártyázhat, cigányozhat, akármi veszettfenét csinálhat, addig nincs baj... De mintagazdaságot még a Rhédey Eszter keze alatt se csináljon... Én azt mondom... Ez az én véleményem...

ÁBEL. Mér?

CSULI. Te. Még Tisza Pista se csinál... Én azt mondom, még a politika se olyan veszedelmes a magyarnak, mint a mintagazdaság. Fogja a nagy poharat, s fenékig kiissza. Ez az én véleményem.

ZOLTÁN jön. Sört.

PINCÉR elrohan. Genis.

ZOLTÁN sorra kezet fog, szó nélkül.

BORBÍRÓ. De meg van dűlve az a te búzád, Zoltán.

ZOLTÁN. Az enyim?

BORBÍRÓ. No, mindegy, no... mer nagyon kövér...

ZOLTÁN rossz kedvvel. Nem lesz annak semmi baja.

CSULI. Á... semmi... bolond beszéd... kövér asszony lefekszik... kinek kell a kövér nő?... No, de azt szeretem, hogy mán eccer itt látlak...

ZOLTÁN. Hát igaz. Van vagy két esztendeje, hogy nem voltam idebe. Leül, háttal a közönségnek. De úgy ül, hogy a széket hátraveti, s az egész asztalt elfoglalja.

PINCÉR jön, hozza a habos sört. Parancs, nagyságos uram.

CSULI. Tavaly farsangban voltál utoljára, mi?

PINCÉR mintha hozzá szólott volna. Genis, nagyságos uram.

BORBÍRÓ. Azír szípnek szíp... a búzád... ritka szíp... De lesi a szemével, hogy meg ne sértse a világért se.

ZOLTÁN. Csak látszik ritkának. Sorvető. A sorvető gép nem szórja a magot, mint a te béresed marka... Néztem az árpádat. Nem tud dőlni. Barátom, csináltam egy darab kapált búzát... Az a ritka. Harminc centiméter a sor- és tőtávolság. De, barátom, máris húsz-harminc szárat ereszt... Egy szem búzából, ha harminc kalász lesz, meg leszek elégedve.

BORBÍRÓ. Harminc kalász?

CSULI. Az. Azér japán. Más búza.

ZOLTÁN. Nem más búza. A mi búzánk, csak a művelés miatt harminc kalászt ereszt.

BORBÍRÓ. Azt megnízem.

CSULI. Tavaly én is megnéztem. Szőr Jóska, az olyan fifikus ember, csinált egy ágyást. Egy méter széles, húsz méter hosszú. Annyi vót az egész. Száznyolcvan szemet vetett el. Száznyolcvan szem. Három sor egy méteren és így egy négyszögméteren kilenc szem. Húsz méter. Száznyolcvan szem.

BORBÍRÓ. És mit termett?

CSULI. Én jövendöltem rajta legalább egy véka búzát. Tudod, mennyi termett?

ÁBEL. No, mennyi? A sógora érdekében szólal meg.

CSULI. Annyi se, amennyit elvetettek.

BORBÍRÓ. Mér?

CSULI. Azér komám, mert olyan erős vót a szára, hogy a veréb rászállott, nem tört le alatta, osztán mind az utolsó szemig kiszemelgette... Csönd. Japánba nincs veréb... Iszik. Nálunk van...

ZOLTÁN. Ahol egy kalappal van. De én három holdat csináltam és jövőre harmincat fogok.

CSULI. Aztán meg háromszázat, két esztendő múlva három ezeret... hát annyi veréb már nincs. Azt lehet... Csönd. A fene egye meg ezt a légymadarat. Ez röptibe is tud csókolózni.

ZOLTÁN. Így kék azt az emberi állatnak is cselekedni: egy repülő csók s egyik erre, másik arra...

ÁBEL. No, Zoltán.

CSULI. Az a baj, hogy az ember olyan, hogy utána repül...

ZOLTÁN. Hát igen... Az embernél a csók csak arra való, hogy beédesgesse a...

CSULI. ...a mintagazdaságba... a családi kertbe... De jó is, hogy ezt cselekszi, mert legalább látjuk, hogy nyőlnek a szép kis emberpalánták... Csak hát itt is megvan a hiba... Addig jó, míg a gyerek apró: de ahogy megnő, mint az ényéim is, mán akkor az idesatyja se ismer rá, mi lett belőlük...

ZOLTÁN. Mert a szülő nem tartja jól a gyeplőt. A gyereket nevelni kell.

CSULI. A gyereket nem a szüleje neveli, hanem a világ.

ZOLTÁN. Mert ahhoz sem értünk. Ki nevelt engem? Az édesapám még pofon se vágott - no, kétszer, háromszor összesen: de édesanyám akkor is megvédett... A gyerekeket is úgy kell nevelni, mint a karalábét...

CSULI. A karalábét?...

ZOLTÁN. De a mai szülő odadobja a gyerekét a világnak: nesze, fald fel... A világ meg nem taszítja előre a gyereket, hanem letaszítja a sárba...

ÁBEL. Hát igen. A világnak a kell. Belevalók.

CSULI. Mint a kolbászba a tőtelék.

ZOLTÁN. Mai magyar gazda meg nem él többet úgy, ahogy az öregeink éltek.

CSULI. Hallgass csak ide, gyerekem. Azt mondja az én idesapám... mikor elhajtott négy ökröt az őszi vásárra, hogy kevés vót a télirevaló takarmány...

ZOLTÁN. Azt is kottából kell termelni. A takarmányt.

CSULI. Várd meg mán, ippen hogy a kottáról van szó... Szóval, mikor hazajött a vásárról, kérdi istenben boldogult drága kedves anyám: lelkem, hun az ökrök ára?... Azt mondja szegény édesapám: a bion elmászott, lelkem... De nem baj, angyalom, vettem rajta valamit, aminek én is örülök, mert nem kell neki takarmány, meg maga is örül, mer igen kedvére való lesz: egy nótát, édes tubicám... hallgassa csak... dalolni kezdte dúdolja:

Nincsen nékem egyebem,
Csak egy kurta bekecsem,
Magának sincs egyebe,
Három szoknya meg egy alsó pendelye,
Pendelye de pendelye,
A kedvemért még aztat is tegye le.

A te atyád, Zoltán: az volt az igazi úr. Úr volt. Egy gyerekéből se lett olyan, mint az vót.

ZOLTÁN. Hétszáz holdja volt.

ÁBEL. Szakhmáry Gerzson volt.

ZOLTÁN. De nekem már csak háromszáz maradt.

BORBÍRÓ. Még az is.

ZOLTÁN. A gyerekeim ha valaha megosztoznak, már csak száz-száz marad egynek-egynek... Azért akarom én megcsinálni, hogy az a száz hold, ami egyre-egyre marad, érjen fel az apám hétszázával.

CSULI. Ezt nem akarja megérteni Rhédey Eszter.

ZOLTÁN. No, még egy sört.

PINCÉR aki csak erre fülelt, futva megy.

BORBÍRÓ kinéz az ablakon. Mennek a vadlibák. Kint elborul a kép.

CSULI. Kend most ne ugassík... Borbély Laji, meg Rácz Kaja... Hm... Mikor Kaja a hét társával bevette magát a Berettyó nádasába s ott mulatott, mint a szegínylegínyek... Nem lehetett kijönni, senki se tudta az utat, csak ő, - meg vót egy sánta kasznárja, a Cirmos, - kvietált betyár a Rózsa Sándor bandájábúl - ők ketten. Muszáj vót innya. Ahogy feljózanodott valaki, rögtön bort bele. Két hónapig ott döglöttek a mocsárba. Ott állt a friss hordó minden reggel, csapra ütve. Azt másnap reggelig ki kellett innya. Meg a friss pecsenye, kenyír... A végin a vármegye kurrentáltatta űket. Micsoda? elfogták a csendbiztost, azt is leitatták, az is odaveszett, mint a Noé hollója, lettek vele nyócan... A végin katonasággal verték fel a nádast, nohát akkor osztán még Borbély Laji se győzte, mert hogy egy század katonaságot etessen... még inni csak, csak, de a nímet zabálni is akart... Hát mikor Rácz Kaja úgy hajnali tíz órakor megy haza a bandával osztán szembetalálkozik egy szíp üveges hintóval... Ki ül ebbe? Csanádi koma... Akkor mink is beüljünk... Beültek a hótthoz, bandástúl, úgy húzták a fülibe neki, hogy: Dal.

BORBÍRÓ. Szegín halott ember. Legyint, minden szó után.

CSULI. Ha mégegyszer vakkan kend, hóttá teszem kendet, de beülök kend mellé és a fülibe húzatom... Meséjjek még ilyeneket? Reggelig elüldögélhetünk, van mit... Ajjaj, sose jön vissza többé az a szíp idő... Még a magja is kiveszett ennek a rígi jaó virtusos fajtának...

BORBÍRÓ. Rajtad a felelőssíg. Te még ezekbűl maradtál.

CSULI. Ajjaj, én csak kisbojtárja vótam ennek, Zoltán. E vót a mintagazdaság!

ZOLTÁN. Nagyvérű, nagyerejű nép volt, az igaz... Egy későbbi világ vadnak fogja tartani ezeket a virtusokat... de erő volt... Isten ellen való vétek, hogy ez a szilaj temperamentum kivesszen... Bele kell oltani más fajták véribe...

CSULI. Nono.

ZOLTÁN. De a mi mágnásaink, ahelyett hogy ezt a vért akarták volna nemesíteni, mindig idegenből szerettek házasodni...

A GRÓF megjelenik. Sportruhában. Őszes, életvidám úr. Leül balról egy asztalhoz. S várja a pincért.

CSULI az új vendéget nézi. Jól megnézi, minden kímélet nélkül. Szórakozottan.

ZOLTÁN. Én nem akarom felporlasztani az egész országot, mert ha aztán kell, hogy lehet újra összetömöríteni egy tagba, mert gazdálkodni csak úgy racionális, ha szövetkezetbe vannak tömörülve a gazdák... Én még legjobbnak a tirpák-rendszert tartom. Ott egy tízezer holdas birtokot a Károlyi-határban úgy kezelnek, hogy a munkások annyi földet kapnak, amennyit saját családi erejükkel meg tudnak művelni. Most az egész felett áll egy szakképzett intéző, aki minden szombat este gyűlést tart velük és megszavazzák, mi legyen az üzemterv, mi legyen a jövő heti munka. Így van verseny, van belenyugvás és a nagybirtok minden előnyét élvezik a kisbirtok minden előnyével összepárosítva... De ez halál, amit most csinálunk, szétparcellázni mindent s odadobni a nincstelenségnek.

A GRÓF. Pincér! Kérek egy pohár sört.

PINCÉR. Pohár sört.

A GRÓF. Várjon! és egy fél deci császárkörtét. Enni lehet?

PINCÉR. Lehet kérem. Rántottát.

A GRÓF. Hát akkor rántottát.

PINCÉR. Hány tojásból?

A GRÓF. Húsz...

PINCÉR. Húsz tojás? Nagyon meg van döbbenve.

A GRÓF. Húsz.

CSULI. A jó vér lehet. Tovább nézi az idegent.

ZOLTÁN. Így kell összeszoktatni az embereket...

CSULI. Te, magyarok azok ott, vagy tirpákok?

ZOLTÁN. Hol?

CSULI. Azon a tízezer holdon.

ZOLTÁN. Mér?

CSULI. Mert ha magyarok vónának, nagyon csodálnám. Hiszen mink megesszük egymást, te... Hát iszen mink még egy feleséggel se férünk össze, te.

ZOLTÁN. Az igaz... nálunk ritkán értik meg egymást a házasfelek... Mért?... Még a krumpli is elfajzik, ha ugyanabba a fődbe vetik évről évre... lehetetlen, hogy az úri osztály is tönkre ne menjen ebbe a szakadatlan összeházasodásba.

CSULI. De jó teóriáid vannak, meg az isten. Szóval a bárónét összeházasítanád a gulyással.

ZOLTÁN. Ha szeretik egymást...

CSULI. Nem szerethetik egymást.

ZOLTÁN. Akkor nem is. De ha megszeretik egymást, nem látom be, mért ne lehessenek egymásé. Akkor talán a házasság is boldogabb lenne: az egyenlőségnek is megvannak a bajai. Mi nem tudunk békében élni a Rhédey Eszterekkel és Rhédey Zsuzsikkal, ugye, Ábel bátyám. Túlságosan is egyenrangúak vagyunk, tehát az asszony nem feleség, hanem pörlekedő társ. Ha véletlenül más véleménye van a dolgokról, akkor nem enged. Nem tehetem azt, hogy reggeltől estig folyton azzal foglalkozzam, hogy felvilágosítsam a feleségemet arról, hogy amit én akarok, az okos, helyes és hasznos és nem is lehet másképpen. Őneki is megvan a véleménye mindenről, s ha én elkezdem a magam leckéjét, ő is kezdi a magáét. Így az egész élet avval telik el, hogy munkakedvemnek nagyobb részét a feleségem meggyőzésére fordítom.

CSULI. Nem írja alá?

ZOLTÁN hallgat. Még nincs eldöntve. Mindent tudsz?

PINCÉR hozza a kuglóf formájú tál rántottát az idegennek.

CSULI. Mindent nem tudok, aki mindent tud, hamar megvénül. Azt nem tudom, hol lehet pénzt szerezni... Az én feleségem szívesen aláírná a világ minden váltóját, csak hát, ha én is aláírom, az a váltó elveszti az értékét.

ZOLTÁN. Ha az én aláírásomra adnak, akkor a feleségem abba belenyugodhatik. Ha a kapitális bízik bennem: én is bízom magamban.

CSULI. Ma van a nagy nap? Mondta Kornél, hogy a Takarékban ma igazgatósági ülés van.

ZOLTÁN. Lefkovics két órakor hozza a váltókat.

ÁBEL. Eszter nem Zsuzsi. Eszterkét lehet kapacitálni.

ZOLTÁN. Két éve nem volt kint a tanyán.

ÁBEL. A te hibád. Mért nem viszed ki... Mutasd meg neki. Biztosan van mit megmutatni.

CSULI. A búza szép... Közben folyton nézi az idegent, aki szertartásosan készül az evéshez. A sörbe beletölti a féldeci császárkörtét, akkor megrázogatja, hogy elvegyüljön benne. A kuglóf nagyságú rántotta-tömeget nézi, s nekikészül, hogy késsel-villával belefogjon. Csuli feláll, kényelmesen odasétál. Most jön a megismerkedés! Ahogy odaér, kinyújtja a kezét és belemarkol a rántottába. Általános konsternáció. Megeszi, amit a tenyerébe vett.

A GRÓF szintén nagyot néz. Akkor leteszi a kést és a villát, s ő is kézzel nyúl a tálba, s két kézzel vesz a szájába egy csomó rántottát.

CSULI nagyot néz, akkor kezetnyújt. Csörgő Csuli vagyok, az apád istenit.

A GRÓF elegánsan feláll, és meghajlik. Érthetetlen nevet mormog.

CSULI. Hát isten éltesse kendet, látom egísz elfogadható ember. Ha osztán megette, gyüjjík át.

A GRÓF. Tartom szerencsémnek.

CSULI visszasétál az asztalukhoz, ahol Zoltán megdermedve nézte végig a jelenetet.

BORBÍRÓ összehajolnak sorra, és suttogva. Ez valami gróf. Figyeltem, barátom, ez gróf.

ÁBEL. Legalábbis.

ZOLTÁN. Már akár vigéc, akár gróf, de te paraszt vagy, öreg.

CSULI. Legalább megláttam, hogy úrral van dógom. Úgy eszik e kézzel, mint Mátyás király.

BORBÍRÓ. Hasonlít e valamék miniszterhez.

CSULI. Megvan... Gróf Goluchowszky Agenor.

ZOLTÁN nevet. Az az egy nem, annak pofaszakálla van.

CSULI. Inkognitóba?!... Hát mit is akarok mondani, ha ki akarsz menni a tanyára, akkor oda pajtás kell, pajtás... Nem nő kell oda, hanem ivó cimbora... E barátom, e tud inni. Azt lefogadom.

BORBÍRÓ. De hátha mégis úr.

CSULI. Vagy vigéc, vagy úr. Ha úr, érti a tréfát, ha vigéc, tűri... Te, Zoltán, csináljunk egy koncertos bált odaki nálam. Mind beköttetem a teheneket, meg a lovakat, hallgató publikumnak. Bornyúkat, disznókat mind.

BORBÍRÓ. Disznót ne.

CSULI. Mír ne.

BORBÍRÓ. Büdös.

CSULI. Itthon maradhatol, tesvír.

BORBÍRÓ. Inkább a nimfákat, Csuli.

CSULI. Miféle nimfákat?

BORBÍRÓ. A rípakapáló nyimfákat, táncolni, de nincs ongora.

CSULI. Van üstfeneke, meg az isten... Ott a cigány... Mind kiparancsolom űket a vályogvetőből... Koccint a Zoltán poharán. Szerbusz, Zoltán, jössz Nyomorlakra?

ZOLTÁN felriad. Hova?

CSULI. Nálam már csak a nyomor lak.

ZOLTÁN. Lehet. Lehet, hogy máma veletek leszek.

CSULI. Zoltán, Zoltánom! Komolyan?... Visszagyütt a tékozló fiú?... Hűj, de akkor olyan murit csinálunk, de olyan úri murit, hogy húsz esztendő múlva is arrúl csaholnak a vínasszonyok.

ZOLTÁN kikiált az ablakon. Pista!

BOLHA PISTA kint, távol kiált. Tessen parancsolni, tekintetes úr!

CSULI. Hadd az egíszet, Zoltán. Gyere vissza hozzánk. Ez a fene modernizmus egíszen kibillentett a sodrodbúl. Mintha kihaltál vóna közülünk, mán ippen országos gyászt akartam gyűttetni a síremlíkire... kedves egy jaó vírem, engedd meg, hogy lehúzzunk a jaó magyar sárba. Jaó itt heverni köztünk a... ugyi Ábel.

ÁBEL nevet. Kapacitáljátok Rhédey Zsuzsit.

BOLHA PISTA kocsiska, jön.

ZOLTÁN. Pista, ereggy haza. Fogj be a kis bricskába. Rögtön megyek. A nagyságos asszonyt kivisszük a tanyára.

PISTA. Egenis, tekintetes uram. El.

CSULI. Hát te a kocsissal izened meg neki, hogy kiviszed.

ZOLTÁN nyög.

BORBÍRÓ. Sokszor én is úgy teszek. Jobban hallgat az asszony a cselédre, mint a gazdára. Annak nem mer feleselni.

CSULI. Kend is megszólalt? Koccint vele.

A GRÓF feláll, rendbeszedi magát, s idejön az asztalhoz.

CSULI feltápászkodik. Mink mán ismerjük egymást, kedves komám. Bemutatom a gróf urat a társaságnak. Szakhmáry Zoltán.

BORBÍRÓ. Hun jár erre, gróf úr?

A GRÓF nagyot néz.

CSULI. Csak azért kérdi a koma, mert mink itt magunk közt megszavaztuk, hogy kend egy gróf. Most mán kendrűl eztet a grófságot ebbe a városba a jégeső se veri le. Másfelé lehet akár vezérigazgató, akár vigéc: de itt minékünk kelmed a gróf Goluchowszky Agenor őekcellenciája.

A GRÓF. Hát urak, bevallom...

CSULI. Ne valljon be semmit, inkognitóba jár, csak aggya ide a kis kezit, hogy nem rontja el a mi nagy kedvünket. Akkor inkább aláírjuk magának egyenként a Jókai összes műveit. Rendben vagyunk?

A GRÓF. Én is voltam úr.

CSULI. Nohát akkor egy cvikipuszit, oszt kész.

A GRÓF megcsókolják egymást.

ZOLTÁN feláll. Csulikám, gyere be feketére. Akkorára eldől minden...

CSULI. De ha a tanyára mégy.

ZOLTÁN. Kettőre itthon kell lennem.

CSULI. Ahá. Hát Zoltánkám... azér nincs harag... én béreltem fel ezt a Borbírót, hogy a búzádat böcsmölje meg egy kicsit... De jaó búza az. Ha megdűlt is egy kicsit... s nem ritka... ritkaszíp...

ZOLTÁN a lovaglópálcájával szalutál, s el.

Csönd.

CSULI. Hát gróf úr, én csak annyit mondok, hogy máma a kutyák is feketekávét isznak... Mer máma a fekete főd visszakapta a tiszta búzát!...

Összenéz Borbíróval és Ábellel.

Hej, ílet, ílet, betyár ílet
Ez ám a gyöngy ílet,
Ha megunom magamat,
Magam is így ílek...

Hej, ílet, ílet, betyár ílet...