AZ EZEREGYÉJSZAKA LEGSZEBB MESÉI

TARTALOM

Sahriár király és Sehrezád (Honti Rezső fordítása)

Aladdin csodalámpája (Benedek Elek fordítása)

A halász és a gonosz szellem (Benedek Elek fordítása)

Tengerjáró Szindbád kalandjai

      Szindbád első útja (Benedek Elek fordítása)

      Szindbád második útja (Benedek Elek fordítása)

      Szindbád harmadik útja (Benedek Elek fordítása)

      Szindbád negyedik útja (Honti Rezső fordítása)

      Szindbád ötödik útja (Benedek Elek fordítása)

      Szindbád hatodik útja (Honti Rezső fordítása)

      Szindbád hetedik útja (Honti Rezső fordítása)

Ali baba és a negyven rabló (Benedek Elek fordítása)

Az ébenfa ló (Benedek Elek fordítása)

Hasszán (Benedek Elek fordítása)

A kereskedő és a gonosz szellem (Benedek Elek fordítása)

Ali Khodzsa és a bölcs kisfiú története (Honti Rezső fordítása)

SAHRIÁR KIRÁLY ÉS SEHREZÁD

Élt hajdanában, réges-régen, India és Kína szigetein egy hatalmas király: Sahriárnak nevezték. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén népei szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét, így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.

Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:

- Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?

A vezír leányának kérdésére elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:

- Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és akkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.

A vezír pedig ezt válaszolta:

- Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?

De a leány hajthatatlan volt:

- Kár a szóért - mondotta - ennek meg kell lenni!

Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:

- Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: »Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát«. Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.

Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:

- Hát elhoztad, akit kívántam?

- Parancsára, királyom - felelt a vezír.

Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.

- Ó, uram királyom - válaszol Sehrezád - lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.

A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:

- Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.

- Szíves örömest - felelt Sehrezád - ha a nemes király megengedi. A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.

- Mesélj hát - mondotta.

Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. De Sehrezád csak a mese közepén tartott még és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:

- Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!

Sehrezád így felelt:

- Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!

Mire a király így szólt magában:

- Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.

Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:

- Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!

Sehrezád pedig így szólt:

- Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.

- Mesélj csak tovább! - mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.

Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:

- Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?

És a király így felelt:

- Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.

Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:

- Hozzátok be gyermekeimet!

Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:

- Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.

A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:

- Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanom, hogy nem lesz semmi bántódásod!

Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:

- Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!

Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:

- Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!

A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.

Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.

ALADDIN CSODALÁMPÁJA

Kína egyik nagy városában élt egy szabó, akinek Musztafa Aladdin volt a neve. Ez a szabó alig tudta megkeresni a mindennapi kenyeret magának, feleségének és fiának, akit ugyancsak Aladdinnak neveztek. Nem volt elég a szegénység, Musztafa Aladdint az is bántotta, hogy a fia szófogadatlan, naplopó, szüntelenül játékon jár az esze, egész nap az utcán csatangol. Szerette volna megtanítani a maga mesterségére, de Aladdinnak nem fűlött a munkához a foga. Sokat búsult emiatt a szegény szabó, és addig búsult, addig emésztődött, mígnem a szüntelen emésztődés a sírba vitte.

Férje halála után az özvegyasszony eladott minden szerszámot, el a megmaradt posztót, és gyapotfonással szerezte meg a mindennapit. Aladdin ekkor már betöltötte a tizenötödik esztendejét, de még mindig az utcán kóborolt, a kisebb fiúkkal játszott, semmiféle mesterségre nem volt kedve. Egyszer, amint javában játszott a fiúkkal, egy idegen embernek megakadt rajta a szeme. Ez az idegen híres afrikai varázsló volt: egyenest Afrikából jött Kínába. Sokáig nézte a gyermekek játékát, aztán tovább ment, de közben valakitől megtudakolta, ki is ez az Aladdin. Visszatért a játszó gyermekekhez, félrehívta Aladdint, és megkérdezte tőle:

- Mondd, fiam, nem Musztafa, a szabó a te apád?

- Ő volt - felelte Aladdin - de már meghalt.

A varázsló összevissza ölelte, csókolta Aladdint mondván:

- Édes fiam, ne csodálkozzál, hogy megöleltelek, megcsókoltalak, mert én a nagybátyád vagyok. Messze földről jöttem haza, szülőhazámba.

Kikérdezte a fiút az anyjáról is, egy marék pénzt adott neki, és azt mondta:

- Most eredj haza, édes fiam, üzenem édesanyádnak, hogy holnap reggel meglátogatom.

Nagy örömmel futott haza Aladdin, elbeszélte, hogy kivel találkozott; hogy a nagybácsi pénzt is adott neki, és holnap reggel eljön látogatóba. Csodálkozott az asszony, mert a férjének volt ugyan egy testvére, de az réges-régen meghalt. Másnap újra találkozott Aladdin a varázslóval, az ismét megölelte, megcsókolta, és most már két aranyat adott neki azzal, hogy vigye haza, adja át édesanyjának, este majd maga is elmegy hozzájuk vacsorára. Még nagyobb volt az asszony álmélkodása, és most már kételkedni kezdett: vajon valóban meghalt-e férje testvére. Kisietett a piacra, és ott mindenféle finomságot vásárolt.

Este csakugyan megjött a varázsló, finom itókát és gyümölcsöt hozott. Asztalhoz ültek, s a varázsló így szólt:

- Ne csodálkozzál, kedves sógorasszony, hogy mostanáig sohasem láttál. Teljes negyven esztendeje hagytam el hazámat. Bejártam Indiát, Perzsiát, Arábiát, Egyiptomot. Legutóbb Afrikában laktam hosszú ideig. Ámde egyszerre csak elfogott a honvágy: nem volt többé maradásom.

Hirtelen Aladdinhoz fordult, és megkérdezte tőle:

- Tanultál-e valami mesterséget, fiam?

Aladdin zavartan sütötte le szemét; anyja válaszolt helyette. Őszintén megvallotta az igazat, hogy Aladdin naplopó, szüntelen az utcán csavarog, és nem akar semmiféle mesterséget tanulni. Ő pedig már nem sokáig bírja a munkát. El is határozta, hogy legközelebb bezárja az ajtót a fia előtt: fel is út, le is út.

- Ejnye, ejnye - mondta a varázsló - hát semmiféle mesterség nem ízlik neked, fiam? Ha netalán kereskedő szeretnél lenni, szívesen nyitok neked boltot, megveszem a legdrágább és legfinomabb kelméket, így aztán sok pénzre tehetsz szert.

Aladdinnak nagy kedve támadt a kereskedésre. Másnap reggel a varázsló elvitte egy árushoz, ott a legfinomabb ruhába öltöztette, azután sorra látogatták az előkelőbb üzleteket, megnézték a szultán palotájának termeit (már amelyekbe szabad volt a bejárás). Végül a varázsló szállására tértek, ahol már egybegyűltek azok a kereskedők, akiket a varázsló ebédre hívott, hogy Aladdint bemutassa nekik.

Este a varázsló hazakísérte Aladdint. Anyja oda volt a boldogságtól, amikor Aladdinon megpillantotta a finom ruhát. Nem győzött hálálkodni a varázslónak, akiről most már szentül hitte, hogy a férje testvére. A varázsló azzal búcsúzott, hogy reggel eljön Aladdinért, és bejárják együtt a város csodaszép kertjeit. Ennek igen örült a fiú, mert a város kapuján túl még sohasem járt. Reggel jókor ébredt, izgatottan várta nagybátyját: jött is a varázsló. Azonmód elindultak, s csakhamar egy kapuhoz értek, mely szebbnél szebb, pompásabbnál pompásabb palotákra nyílt. Minden palotát körös-körül gyönyörű kert övezett, s ezekbe a kertekbe szabadon bemehetett akárki.

Aladdinnak csak úgy káprázott a szeme a szép látnivalóktól, észre sem vette, hogy már messze-messze járnak. Elhagyták a palotákat, és olyan kertbe léptek, amelyben nem állt palota, volt azonban szökőkút. Amellé telepedtek. Ekkor a varázsló mindenféle pompás ételt és gyümölcsöt vett elő a batyujából. Amikor aztán eleget ettek és pihentek, folytatták útjukat.

Nagy síkságra értek, amelyet magas hegyek vettek körül.

Aladdin már iszonyúan fáradt volt, arra kérte hát a nagybátyját: térjenek vissza. De a varázsló biztatta, hogy csak jöjjön, szeretne még egy kertet mutatni neki; szebb az valamennyinél.

Tovább mentek. Egyszerre csak két magas hegy közé jutottak.

- Helyben vagyunk - mondta a varázsló. - Édes fiam, olyan csodadolgokat látsz most, aminőket még nem látott emberi szem. Elébb azonban gyújts rőzsét, hogy tüzet gyújthassunk.

Aladdin hamarosan összegyűjtött egy halom rőzsét. A varázsló meggyújtotta, aztán füstölőszert dobott a tűzbe, mire hatalmas füstfelhő csapott a magasba. A varázsló mormolt valamit, de ebből Aladdin semmit sem értett. Egyszerre csak közvetlenül előttük kissé megnyílt a föld, és egy jókora kő emelkedett ki belőle, közepén egy bronzgyűrűvel. Iszonyúan megijedt Aladdin, ijedtében el akart futni, de a varázsló durván visszarántotta, és úgy pofon ütötte a szegény fiút, hogy orrán-száján megeredt a vér.

- Miért ütött meg, kedves bácsikám? - kérdezte sírva Aladdin.

- Tudd meg, hogy én apád helyett apád vagyok - felelt a varázsló - nem tartozom neked számadással. Különben - fordította szelídebbre a szavát - ne félj, cselekedjél akképpen, ahogy én meghagyom, majd meglátod, milyen nagy hasznodra lesz. E kő alatt, amelytől úgy megijedtél, rengeteg kincs fekszik. Mind a tied lesz, ha megfogadod a szavamat. Neked kell azonban bemenned a kincseskamrába, mert nekem nem szabad. Gyere hát, fogd meg a gyűrűt, emeld fel a követ.

Aladdin megfogta a gyűrűt és íme: a kő pehelyként felemelkedett. Aztán benézett a nyíláson. Mély barlangot látott, s a barlangban egy kis ajtót és néhány lépcsőt.

- Most figyelj ide - mondta a varázsló. - Ezeken a lépcsőkön lemégy. Az utolsó lépcsőnél nyitott ajtót találsz, azon át egy nagy boltozatos helyiségbe jutsz, amelyből három terem nyílik. A három teremben pedig jobbfelől is, balfelől is, négy nagy bronzedény, mind telis-tele arannyal, ezüsttel. Mielőtt az első terembe lépnél, öltözékedet jó szorosan csavard a tested köré. Csendesen menj végig a termeken, a falhoz közel ne lépj, semmihez hozzá ne nyúlj, mert akár a bronzedényeket, akár a falakat érinted: halál fia vagy. A harmadik teremből kertbe jutsz, szebbnél szebb gyümölcsfák vannak benne. De meg ne állj: addig menj, amíg egy széles teraszhoz nem érsz. Ötven lépcsőfok visz erre a teraszra. Ott aztán egy vakablakra lelsz, a vakablakban pedig egy égő lámpára. Ezt a lámpát vedd fel, oltsd el, a lámpa belét hajítsd el, az olajat ontsd ki, a lámpát pedig rejtsd el a kebledbe.

A varázsló lehúzott ujjáról egy gyűrűt, és Aladdin ujjara húzta. Azt mondta, hogy a gyűrű minden bajtól megóvja a fiút.

- Most pedig - szólt - indulj, édes fiam, majd meglátod, hogy a világ minden királyánál gazdagabbak leszünk.

Aladdin lement a lépcsőn, végigment a termeken, aztán a kertbe jutott. A fák ragyogóbbnál ragyogóbb gyümölcsöket teremtek, ám ezek nem is voltak igazi gyümölcsök, hanem drágakövek. Aladdinnak ugyan sejtelme sem volt az értékükről, neki csak a csillogásuk-villogásuk tetszett. Teleszedte velük a zsebét, majd megtalálta és keblébe dugta a lámpát, végül ugyanazon az úton, amelyen jött, visszament a nyíláshoz. A varázsló már türelmetlenül várta.

- Nyújtsa a kezét, bácsikám - kiáltotta Aladdin. - Segítsen ki innen.

- Elébb add ide a lámpát - mondta a varázsló - hiszen az akadályoz a járásban.

- Dehogy akadályoz - mondta Aladdin - segítsen csak fel, édes bátyám, tüstént odaadom.

A varázsló azt hitte, hogy Aladdin azért nem akarja oda adni a lámpát, mert észrevette annak bűvös erejét. Rettenetes haragra lobbant, füstölőszert dobott a tűzbe, varázsszavakat mormolt fölötte, és íme: a kő hirtelen visszafordult a nyílásra, és elzárta az utat Aladdin elől. A varázsló mindjárt indult is vissza Afrikába.

Szegény Aladdin, hasztalan kiáltozott, hasztalan sírt, könyörgött, hogy eressze ki a nagybácsi, inkább odaadja neki a lámpát; a varázsló már messze járt. Aladdin visszament hát a lépcsőn, ismét átvágott a termeken. Nézett jobbra, nézett balra, hátha valahol ajtót talál, amelyen kijuthat. De bizony nem talált. Kimerülten rogyott össze a lépcsőfokon, úgy várta szomorú halálát.

Már három napja emésztődött a barlangban, amikor véletlenül megdörzsölte a gyűrűt. Abban a pillanatban egy óriás, félelmetes külsejű szellem toppant elébe.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki a gyűrűt ujján viseli, annak rabszolgája vagyok és rabszolgája valamennyi társam.

- Nem bánom, akárki vagy - mondotta Aladdin - csak szabadíts ki innen.

Abban a pillanatban megnyílt a föld, és Aladdin ismét ott találta magát azon a helyen, ahol a varázslóval állott. Hazatért édesanyjához. Otthon a nagy éhségtől, a fáradtságtól, a sok gyötrődéstől ájultan esett össze.

Amikor magához tért, és evett egy keveset, elbeszélte édesanyjának, mi történt vele. Csak úgy szakadt az átok a szegény asszony szájából: átkozta a lelketlen varázslót, aki így megcsalta őt, és így megkínozta a fiát.

Másnap reggel felébredt Aladdin és reggelit kért. Csakhogy egy falat kenyér sem volt a háznál. Volt azonban a szegény asszonynak egy kevés gyapotfonala: elsietett vele a piacra, hátha kap érte annyit, hogy kitelik az árából a reggeli is, az ebéd is, a vacsora is.

- Ne vidd most a fonalat, édesanyám - mondta Aladdin - vidd ezt a lámpát, többet adnak érte.

Az asszony fogta a lámpát, de mert igen piszkosnak találta, vizes homokkal súrolni kezdte. Ámde alig ért a lámpához, egy óriás állott elébe, és így szólt:

- Mit kívánsz? Rabszolgája vagyok annak, aki e lámpát kezében tartja és rabszolgája valamennyi társam.

Az asszony ijedtében elájult. De bezzeg nem ájult el Aladdin! Gyorsan felkapta a lámpát, és így szólt:

- Azt kívánom, hogy hozz nekünk ennivalót.

Azonmód eltűnt a szellem. De a következő szempillantásban már egy jókora ezüsttállal, tizenkét ezüsttányérral, hat nagy fehér kenyérrel, két palack finom borral, két ezüst pohárral és sokféle finomabbnál finomabb étellel tért vissza. Mindezt letette a díványra, azzal eltűnt. Csakhamar magához tért az asszony is; szeme-szája elállt az ámulattól a sok minden jó láttára. Amikor aztán magához tért a csodálkozásból, megkérdezte Aladdint, honnét került oda az a sokféle jó.

- Most elébb csak együnk, édesanyám, majd elmondom - felelte Aladdin.

Hát ettek, ittak egész nap, közben a gyönyörű szép tányérokat, poharakat csodálták, de arról sejtelmük sem volt, hogy az mind csupa színezüst. Amikor aztán jól ettek-ittak, Aladdin elbeszélte, mi történt, amíg anyja eszméletlenül hevert a földön.

- Ó, fiam, fiam, - sopánkodott az asszony - mit beszélsz? Még sohasem hallottam senkitől, hogy szellemet látott volna. Ha van is szellem, miért nekem jelent meg, és miért nem neked, akinek már egyszer megjelent?

Mondta Aladdin:

- Neked, édesanyám, nem az a szellem jelent meg, amelyik nekem. Ezek a szellemek nagyságra egyformák, de más az arcok és a ruhájuk, aszerint, hogy melyik úrnak a szolgái. Aki nekem a kincseskamrában megjelent, az a gyűrű szolgája volt, aki meg neked jelent meg, az a lámpa szolgája volt.

- Mit mondasz? - szörnyülködött az asszony. - Hát a lámpád miatt fordult hozzám az a szörnyeteg? Vidd a szemem elől, én hozzá többet nem nyúlok. Legjobb lesz, ha eladod a lámpát is, a gyűrűt is.

- Nem, nem, édesanyám - mondotta Aladdin - nem adom el egyiket sem. A varázsló nem ok nélkül tette meg a nagy utat ezért a lámpáért. Most csak arra legyen gondunk, hogy a lámpa titkát senkinek el ne áruljuk. A gyűrűt sem adom el, mert az még sok veszedelemtől óvhat meg mindkettőnket.

Az asszony belenyugodott fia akaratába, és másnap, amikorra már minden elfogyott, amit a szellem hozott, Aladdin köpenye alá rejtett egy ezüsttányért, és eladta az egyik zsibárusnak egy aranyért, noha a tányér éppen hetvenkét aranyat ért. Aladdinnak azonban sejtelme sem volt a tányér értékéről, örült, hogy egy aranyat kapott érte. A péknél kenyeret vásárolt, a megmaradt pénzt pedig átadta anyjának; néhány napig abból éltek. Lassanként eladták mind a tizenkét ezüsttányért a zsibárusnak, aki minden tányérért egy-egy aranyat adott. Aztán a tálra került a sor: tíz aranyat kaptak érte.

Amikor a tíz arany is elfogyott, Aladdin megdörzsölte a lámpát, és mivel gyöngédebben dörzsölte, mint édesanyja, a szellem is szelídebb hangon kérdezte, hogy mit kíván. Ételt, italt kívánt Aladdin. A következő szempillantásban már jött is a szellem, éppen olyan tállal, tányérokkal, poharakkal, mint először. Hozott finom ételt, italt is, aztán eltűnt.

Ismét jól éltek, amíg ételben-italban tartott, s aztán megint csak sor került az ezüsttányérokra. Aladdin elindult a zsibárushoz egy tányérral. De útközben megállította egy öreg aranyműves, figyelmeztette, hogy ne vigye többé a zsibárushoz az eladnivalóját, mert nem adja meg az árát. Szívesen megvásárolja ő is, illendő árat fizet a tányérért, de ha Aladdin ezzel nem elégszik meg, ajánl ő más becsületes kereskedőt.

Amikor az aranyműves megpillantotta az ezüsttányért, s megtudta, hogy a zsibárus csak egy aranyat fizetett ilyen tányérért, felháborodottan kiáltott fel:

- Micsoda csaló! Hiszen ez a tányér hetvenkét aranyat ér! Én megadom a tányérod teljes árát, mivel mi aranyművesek nem az ezüstön akarunk nyerni, hanem a rajta végzett munkán.

Ezután Aladdin mindig az öreg aranyművesnek adta el a tányérokat, végül a tálat is. S ámbár sok pénzt szerzett így, igen szerényen éltek s anyja csak annyit költött a ruházatára, amennyit a gyapotfonással szerzett, így éltek sok esztendőn át az aranyművestől kapott aranyakból.

Aladdin pedig eljárogatott az arany-, ezüst- és selyemkereskedők boltjába. Sok pallérozott fejű emberrel megismerkedett, a velük való társalkodásban csiszolta elméjét, művelődött. Megismerte drágaköveinek igazi értékét; tudta immár, hogy velük az ékszeresek drágakövei sem nagyság, sem szépség dolgában nem versenyezhetnek. Ám ő minderről az édesanyjának sem szólt. Ennek köszönhette nagy szerencséjét, amely hamarosan bekövetkezett.

Telt, múlt az idő, Aladdin egyszer éppen akkor sétált az utcán, amikor kihirdették a szultán parancsolatját, hogy minden ember zárja be házát és boltját, és ki ne mozduljon onnan, amíg a szultán leánya, Badrulbudur hercegnő, a fürdőbe megy, meg onnan visszajön.

Aladdin szerette volna látni a szultán leányát. Sikerült is meglesnie. Földbe gyökeredzett a lába, amikor megpillantotta a hercegnőt. Álmodni se merte volna, hogy ilyen gyönyörű szép teremtés is van a világon.

E naptól kezdve megváltozott Aladdin. Amilyen vidám volt eddig, olyan szomorú lett most. Hiába faggatta édesanyja, hogy mi bántja; egy szóval sem válaszolt, naphosszat a díványon hevert, és elméje szüntelen a csodaszép szultánlány körül kerengett. Végre mégiscsak megszólalt. Nem tudta tovább rejtegetni titkát. Azt mondta: egy élete, egy halála, addig meg nem nyugszik, amíg feleségül nem veszi a szultán leányát.