II. felvonás

I. jelenet. - A sziget más része. Belépnek Alonso, Sebastian, Antonio, Gonzalo, Adrian, Francisco és mások.

Gonzalo:                  Kérlek, uram, vidulj föl: van okod rá,
és mindünknek; mert megmenekülésünk
túltesz a veszteségen. Bánatunk
mindennapos: a matrózfeleségek,
hajósgazdák, kereskedõk naponta
ezt élik át mind; hanem a csodáról,
a megmenekülésrõl, alig egy-egy
szólhat úgy, mint mi: bölcsen mérd, uram,
bánatunk a vigaszhoz.

Alonso:                     Hallgass, kérlek!

Sebastian:                Úgy fogadja a vigaszt, mint a kihûlt kását.

Antonio:                  Ez a látogató nem adja föl.

Sebastian:                Nézd csak, hogy húzza föl az elméje óráját; mindjárt ütni fog.

Gonzalo:                  Uram, -

Sebastian:                Egy: mondd.

Gonzalo:                  Ha minden fájdalomban elmerülsz,
a vigasztaló mehet -

Sebastian:                A bánatba.

Gonzalo:                  A bánatba, bizony: bölcsebbet mondtál, mint gondoltad.

Sebastian:                Bölcsebben értetted, mint vártam tõled.

Gonzalo:                  Ezért, uram, -

Antonio:                  Pfuj, hogy pazarolja a szavait!

Alonso:                     Kérlek, kímélj.

Gonzalo:                  Megtettem: de mégis -

Sebastian:                Beszélni fog.

Antonio:                  Fogadjunk, vajon kettejük közül melyik kezd elõször kukorékolni, Adrian vagy õ?

Sebastian:                Az öreg kakas.

Antonio:                  A fiatal.

Sebastian:                Vágd el. Mibe fogadtunk?

Antonio:                  Egy nevetésbe.

Sebastian:                Jó.

Adrian:                    Látsszék bár elhagyatottnak ez a sziget , -

Sebastian:                Ha, ha, ha! Ki vagy fizetve.

Adrian:                    És lakhatatlannak és majdnem megközelíthetetlennek, -

Sebastian:                Mégis -

Adrian:                    Mégis -

Antonio:                  Nem hagyhatta ki.

Adrian:                    Szubtilis, kellemes és delikát kell, hogy legyen a klímája.

Antonio:                  Ez a Klíma delikát egy kisasszony lehetett.

Sebastian:                És igen szubtilis, mint azt tanult barátunk is kinyilvánította.

Adrian:                    Mily édesen lehell itt ránk a lég.

Sebastian:                Mintha rohadna a tüdeje .

Antonio:                  Vagy mintha mocsárvíztõl illatozna.

Gonzalo:                  Itt minden megvan, ami az életnek kedvez.

Antonio:                  Igaz; kivéve azt, ami kell hozzá.

Sebastian:                Abból itt nincs semmi, vagy csak kevés.

Gonzalo:                  Milyen dús és erõs a fû!

Antonio:                  Valóban elég szikkadt itt a föld.

Sebastian:                Azért egy csöppnyi zöld akad rajta.

Antonio:                  Nem nagyon téved.

Sebastian:                Nem nagyon téved, hanem mindenestõl eltéveszti az igazságot.

Gonzalo:                  De a legkülönösebb az,  - és ez már majdnem hihetetlen, -

Sebastian:                Mint a különösnek nevezett dolgok többsége.

Gonzalo:                  Hogy a ruháink, eláztak volt légyen bár a tengerben, mindazonáltal megõrizték színüket és fényüket; inkább felújította, mintsem tönkretette volna õket a sós víz.

Antonio:                  Ha csak egyetlen zsebe is beszélni tudna, nem mondaná-e rá, hogy hazudik?

Sebastian:                Hát nem vágná zsebre, amit a zsebe mondana.

Gonzalo:                  Olybá tûnik nekem, hogy öltözékünk most épp oly ragyogó, mint amikor elõször fölvettük Afrikában, a király lányának, a szép Claribelnek Tunisz királyával rendezett menyegzõjén.

Sebastian:                Pompás egy esküvõ volt, most aztán prosperálunk itt a hazaúton.

Adrian:                    Tuniszt még sosem ékesítette ilyen eszményi királynõ.

Gonzalo:                  Nem ám, a Dido-idõk óta.

Antonio:                  Dido-idõ?! A francba! Mi az, hogy Dido-idõ? Miért nem az idõs Dido?

Sebastian:                És ha azt mondta volna: Aeneas égisze alatt? Ahhoz mit szóltál volna?

Adrian:                    Dido-idõt mondott? ezt alaposan meg kell gondolnom: õ karthágói volt, nem tuniszi.

Gonzalo:                  Ez a Tunisz, uram, ez volt Karthágó.

Adrian:                    Karthágó?

Gonzalo:                  Biztosítom felõle, Karthágó.

Antonio:                  A csodahárfa szavában sem bízhat annyira, mint az övében.

Sebastian:                Az õ egyetlen szavára újra emelkednek a falak és újjáépülnek a házak.

Antonio:                  Vajon legközelebb milyen lehetetlenséget valósít meg?

Sebastian:                Szerintem hazaviszi a zsebében ezt a szigetet és odaadja a fiának, mint egy almát.

Antonio:                  És az alma magját szétszórja a tengerben, hogy új szigetek szülessenek belõle.

Alonso:                     Mi van?

Antonio:                  Épp jókor.

Gonzalo:                  [Alonsó-hoz.] Uram, arról beszéltünk, hogy a ruháink épp úgy pompáznak, mint amikor Tuniszban voltunk, a lányod esküvõjén, aki most királynõ.

Antonio:                  És a legnagyszerûbb, aki valaha járt ott.

Sebastian:                Psszt, kérlek, ne feledd az idõs Didót.

Antonio:                  Ó! Idõs Dido, jaj, idõs Dido.

Gonzalo:                  Hát nem olyan ragyogó a kabátom, uram, mint az elsõ nap, amikor viseltem? Úgy értem, bizonyos értelemben.

Antonio:                  Sokat kellett pecáznia, amíg ennyi értelem akadt a horgára.

Gonzalo:                  Amikor a lányod esküvõjén viseltem?

Alonso:                     Szavakat gyömöszöltök a fülembe,
de nincs ínyemre. Bárcsak ne ott adtam
volna férjhez a lányom!Hazafelé
lett oda a fiam; és oda van õ is,
a lányom, mert Itáliától távol,
már sose látom. Jaj, örökösöm,
Nápolyé, Milánóé! Milyen halnak
lettél ebédje?

Francisco:               Uram, hiszen élhet:
láttam, ahogy szelte a habokat  
és lovagolt rajtuk: ott járt a vízen,
elsöpörte haragját, szembefordult
a legnagyobb árral: merész fejét
a zajongó hullám fölé emelte,
közben erõs karcsapásokkal úszott
a víz-vájt part felé, amely kinyúlt,
hogy mentse õt. Én nem kételkedem,
hogy élve ért oda.

Alonso:                     Nem; odavan.

Sebastian:                Felség, magadnak köszönd ezt a gyászt,
lányoddal nem Európánkat áldod,
odadobtad egy afrikainak;
legkevesebb, hogy nem láthatod többé,
van rá okod, hogy sírj.

Alonso:                     Nyughassál, kérlek.

Sebastian:                Térdeltünk elõtted és könyörögtünk,
mindannyian; jólelkû, tiszta lányod,
undor és engedelmesség között
választhatott, melyik bot üsse. A
fiad odavan: Milánó és Nápoly
döntésednek több özvegyet köszönhet,
mint ahány férfit vigaszul viszünk.
A te hibád.

Alonso:                     Én vesztettem legtöbbet.

Gonzalo:                  Sebastian, uram,
igazságodban nincs könyörület
és rosszkor szólsz; csak piszkálod sebét,
ahelyett, hogy ápolnád.

Sebastian:                Jól teszem.

Antonio:                  És igen orvosi módra.

Gonzalo:                  Rossz idõ jár mindnyájunkra, uram,
ha homlokod felhõs.

Sebastian:                Rossz az idõ?

Antonio:                  Nagyon rossz.

Gonzalo:                  Ha ültetvényem volna itt, uram, -

Antonio:                  Csalánt ültetne.

Sebastian:                Kórót. Lóherét.

Gonzalo:                  És király volnék, mit tennék, na mit?

Sebastian:                Bor hiányában sose lenne részeg.

Gonzalo:                  Birodalmamban én minden dologban
fordítva járnék el: a kereskedést
nem engedném meg; semmi hivatalt sem;
írás-olvasás, gazdagság, szegénység,
szolgálat: tilos; szerzõdés, örökség,
föld vagy szõlõ elkerítése, szintén;
nem volna fém, vetõmag, bor, olaj;
se munka; tétlen volna minden férfi,
és a nõk is, de ártatlanok, tiszták;
sem felségjog, -

Sebastian:                Õ azért király volna.

Antonio:                  Olyan ország ez, ahol az alvégen megfeledkeztek a felvégrõl.

Gonzalo:                  Minden dolog közösben termelõdne,
izzadság nélkül: árulás, gonosztett,
kard, lándzsa, kés, sem semmi gépezet
nem volna itt; mert a természet adna,
magától, bõséget és gazdagságot,
ártatlan népemnek.

Sebastian:                Házasság sem volna az alattvalók között?

Antonio:                  Nem, barátom; csak lustálkodás; kurvák és gazfickók.

Gonzalo:                  Kormányzatom tökéletesebb volna,
mint az aranykor.

Sebastian:                Éljen a király!

Antonio:                  Éljen Gonzalo!

Gonzalo:                  És - figyelsz, uram?

Alonso:                     Kérlek, elég: hiszen semmit se mondasz.

Gonzalo:                  Nagyon is igaza van felségednek; csak azért csináltam, hogy alkalmat szolgáltassak ezeknek az uraknak, akiknek olyan jelentékeny és mozgékony tüdejük van, amit folyton arra használnak, hogy semmiségeken nevessenek.

Antonio:                  Rajtad nevettünk.

Gonzalo:                  Aki ebben a vidám civakodásban semmi vagyok a számotokra: úgyhogy folytathatjátok és még mindig nem nevettek semmin.

Antonio:                  Jól lesújtott.

Sebastian:                Hát még, ha nem lapjával ért volna.

Gonzalo:                  Bátrak vagytok, urak: a Holdat is leemelnétek a pályájáról, ha öt héten át változás nélkül járna rajta.

Belép Ariel