NEGYEDIK KÉP

A kukoricagóré alatt a három munkás üldögél, s falatoz. Jóideig szótalan, komoran ülnek.

KÖDMÖN megmozdul.

HULLA JÁNOS felnéz az égre.

SZÉPLEGÉNY JÓSKA. Tesvír, én meg mán íhes vagyok.

HULLA. Ihes-i?

SZÉPLEGÉNY. Ihes a. Csönd, előveszi a tarisznyáját, s abból kendőt, ebből kenyeret, szalonnát vesz nagykényelmesen elő.

KÖDMÖN. Hát akkor együnk.

HULLA. Hát együnk, no. Előszedik az elemózsiát.

KÖDMÖN szárazkolbászt vesz elő, s igen szép fehér kenyeret. Mán én ezt nem adom sokér, nyáron, a jó kiszikkadt szárazkolbászt. Öltem két disznót, van kolbász újig. Csináltam hatvanhét méter kolbászt. Az egyik disznót mind belevágtam. A színhúst. Kevés vót a bél, vettem a mészárosnál marhabelet. Mer nekem a szárazkolbász az első.

HULLA. Jó is a, Ködmön András barátom. Hej, nagyon jó. Nincs jobb a szárazkolbásznál. De azér én azt mondtam az asszonynak, hogyha má ijen nagy szenvedísbe járunk, hát süssön libát. A másik kettő odanéz. Van vagy negyven liba. A gyerek őrzi. Nem is járhat iskolába miatta. Őrizni kell, kivált míg fiatal. Mikor meg megnyől annyira, hogy magától is haza tud gyünni a mezőrűl, akkorára meg bezárják az oskolát. Úgyhogy szegíny gyerek alig sigalig tudja megtanulni a betűvetíst.

SZÉPLEGÉNY. Biz aztat nem, Hulla János komám. Az én kisfiam is jár abba az iskolába, de a multiba is megkérdeztem a tanítót, tud-i mán valamit? Azt mondja: a maga fia, Szíplegíny barátom, még az öreg Á-t se üsmeri meg. Megismerné a, mondok, ha lúháton gyünne be az iskolába... De még meg is nyergelné, mert bizony messze van szegíny gyereknek három és fél kilométerre járni, csak hogy az öreg Á-val találkozzík.

HULLA. Azír mondom én, Szíplegíny barátom, hogy ha mán az én gyerekem dógozik avval a libával, meg az én kedves felesígem, hát hogy süssík meg aztat a libát nekem. Mind csak az urak egyék meg? Szeretem aztat én is. Kivált míg fiatal a húsa.

SZÉPLEGÉNY. Hát tik jól vattok, Hulla János, Ködmön koma, - de az én fösvíny felesígem irígyli tűllem, akit lenyelek. Nekem ugyan mindegy, én megeszem a szalonnát kenyírrel fröstökre, megeszem ebídre, megeszem vacsorára. De még mit akart az a rossz csoroszlya. Hogy főzzek itt krumplit, ha enni akarok. Mondtam neki: jóasszony, dögöjj meg! Így má ne szígyeníts meg, mikor én elmegyek pízt reklamálni az urakhoz, az én kedves bandavezír kollégáimmal, akkor mán csak nem fogok koplalni. Eleget koplal az ember a munkán. Aggyál kinyeret, hagymát legalább, a fene egyen meg. Mondtam neki. Ki tuggya, nem kell-i a hetet odatőteni.

KÖDMÖN. Biz én úgy látom, alighanem.

HULLA. Cs ennek píze.

SZÉPLEGÉNY. Bizony kódus úr e.

KÖDMÖN. Nyolcvanhárom forintír így cigánkodni.

HULLA. Csúfíttatni magát.

SZÉPLEGÉNY. Ahelyett, hogy odalökné.

KÖDMÖN. Mit lökjön oda? ha nincs neki.

HULLA. Akkor ne munkáltassík.

SZÉPLEGÉNY. Na, a fene egye meg a dógát, hanem menjík mulatni. Aztat lehet hitelbe is.

KÖDMÖN. Persze, de az ember megszakítsa magát hitelbe.

HULLA. Hogy csorgott az izzadság rúlunk. Emlíkszel, abba a homokba?

SZÉPLEGÉNY. Csak a szegínyember bosszúságára tanálják ki az ilyet. Csak a szegínyember verítíke trágyázza az alföldi homokot.

KÖDMÖN. Jó mondod, Szíplegény! Csak a szegínyí! Mi koplalunk itt. Még egy nagy falatot a szájába töm.

HULLA. Hát bizony. Beszélni se tud, mert libacombbal van tele a szája éppen.

SZÉPLEGÉNY. Neked még borod is van, te Hulla?

HULLA. Az asszony gyugta bele.

KÖDMÖN odanéz szomjasan. Jó ja.

SZÉPLEGÉNY. De eltángálom azt a rossz dögöt, ha hazamegyek.

KÖDMÖN. Hát a jó asszony, az az első házijószág. Hogy az asszony szeresse az urát etetni.

HULLA. Minden van, ha enni van.

CSULI jön lovon. Hé, tanyás.

MÁKOS kint. Tessék, tekintetes úr.

CSULI megvárja, míg előjön. Mit is akarok kérdezni, még nincs kinn a tekintetes úr?

MÁKOS. Nincsen.

CSULI. Mit is akarok kérdeni: van bor itthon?

MÁKOS. Van vagy hét hektó.

CSULI. Én is küldök át ötöt. Ma iccaka egy kis muri lesz.

MÁKOS. Igenis, tekintetes úr.

CSULI lehajlik a lóról. András! ezek a csugari magyarok?

MÁKOS. Igenis ezek, tekintetes uram.

CSULI lehajlik a lóról. Szólítson csak engem jó hangosan főszolgabíró úrnak!

MÁKOS hunyorít. Igenis. Torkát köszörüli. Nem látta, tekintetes főszolgabíró úr, a mi tekintetes urunkat?

CSULI. Nem, mer a városbúl jövök. Van-i maguknak házuk Csugaron, András?

ANDRÁS. Nincsen, tekintetes főszolgabíró úr.

CSULI a parasztok fülelnek. De van szőlejük.

ANDRÁS. Igen, a présház ott van a szőlőbe.

CSULI. Nohát, odáig talán nem viszi a szél a pernyét.

MÁKOS. Micsodát, tekintetes uram?

CSULI pipára gyújt. Ég Csugar.

MÁKOS. Ég Csugar?

CSULI. Most jelentették, hogy lángba van Csugar.

KÖDMÖN előrerohannak. Tekintetes úr.

HULLA JÁNOS. Tekintetes főszolgabíró úr!

KÖDMÖN. Nem tudjuk, jól értettük-i? Ég Csugar?

CSULI. Tán maguk csugariak? Aj, szegény emberek. Akkor szaladjanak haza. El.

KÖDMÖN szedelőzködnek. András bácsi, mondja meg a tekintetes úrnak...

MÁKOS. Várjanak má, mindjárt itt lesz a pízzel.

KÖDMÖN. Dehogy is lehet most várni. Ég a házunk. Azt nem fizeti meg a tekintetes úr!

HULLA. De nem ám, annyija van az embernek. A rossz kis vityillója.

SZÉPLEGÉNY. Gyerünk, gyerünk. Én ugyan csak zsellérségbe lakok, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogy ugyan nem ígett-i bele az én rossz felesígem. Hej, ha a jóisten úgy szeretne éngem... Futva elmennek.

MÁKOS. Szaladjatok csak, szaladjatok. Istentelen fajzat. Mindig csak bosszantják ezt a mi jó tekintetes urunkat a követelíseikkel.

Summáslányok kapával a vállukon keresztülmennek a színen, dalolva. Rozika köztük van, s kosarat visz.

MÁKOS. Megálljatok csak. Megállanak. Hogy vagytok a cukorrípával?

EGY LÁNY. Megvagyunk, András bácsi. Befejeztük.

MÁSIK LÁNY. Azír jövünk ijen hamar.

MÁKOS. Még bele lehetett vóna fogni a másik táblába. Ki látta azt, ilyen hamar kiállani a munkábúl. Mikor lesz még este?

ELSŐ LÁNY. Ó, mán setít van.

MÁSODIK LÁNY. Maga még lát?

MÁKOS. Ne nyelvelj. Nézd csak! Nem az én fődemrűl van szó. Ott jön ippen az úr, osztán én kapom a vastagját.

EGY LÁNY. Nem szól a tekintetes úr.

MÁSIK LÁNY. Majd elküldjük hozzá Rozikát, akkor ű kapja. Vihogás.

VÉNASSZONY. Rozi, fuss előre, készíts vizet a vederbe.

ROZIKA elfut, a lányok eloszlanak.

VÉNASSZONY utánakacsint. Nicsak, hogy fut. Meglöki a tanyás karját. Maga még nem akadt bele? Én nem tudom, ennek ojan szerencséje van, ahány ember, neki mindegy. Ű maga mondta, hogy neki minden ember jó ember, akitűl valamit vár.

MÁKOS. Semmi közöm tülle. Summások elmennek. Ő kikiált az ellenkező oldalra. Itt vagyok, tekintetes úr!

ZOLTÁN jön.

MÁKOS. Mán a nagyobbikat befejezték, hát nem lett vón érdemes újba fogni, oszt hazajöttek a jányok.

ZOLTÁN. Híjja elő a csugariakat.

MÁKOS. Csugariakat? Hazamentek, tekintetes úr.

ZOLTÁN. Haza?

MÁKOS. Igen. Tűz van Csugaron.

ZOLTÁN. Tűz?

MÁKOS. Hát a Csörgő tekintetes úr vót itt. Ű mondta.

ZOLTÁN megmozdítja a kalapját, hogy már érti.

MÁKOS. Így osztán hazaballagtak a szegínyemberek.

ZOLTÁN. Ballagtak?

MÁKOS. Igen, futva.

ZOLTÁN jön Rozika, s ő nézi. Az ólakba megcsinálták a levezetőt?

MÁKOS. Meg, tekintetes uram. Látja, hogy itt nincs rá szükség. Ejnye, mit hajkurássza ez a gyerek azt a bornyúkat? Hej, te, összetöröm a csontodat... El.

ZOLTÁN leül a tőkére, ahol a csugariak ültek.

ROZIKA jön a veder vízzel.

ZOLTÁN. Ejnye, hát mindig téged küldenek?

ROZIKA. Lássa.

ZOLTÁN. Nem nehéz?

ROZIKA. Csak a főd bírja.

ZOLTÁN. A te karod bírja?

ROZIKA. Ha akarom.

ZOLTÁN. Tedd le csak egy kicsit.

ROZIKA. Le?

ZOLTÁN. Le le le.

ROZIKA leteszi a vödröt. Letettem.

ZOLTÁN csönd. Valamit akarok mondani.

ROZIKA. Valami jót?

ZOLTÁN sóhajt. Remélem.

ROZIKA csönd. Milyen jó ember maga.

ZOLTÁN. Jó?... Nem vagyok jó.

ROZIKA. De... Maga jó... A legjobb ember.

ZOLTÁN. Mikor végeztetek a répával?

ROZIKA. Ó, mikor vót a! Ha akartuk vóna, má tegnap is végezhettünk vóna... Én úgy sajnálom a tekintetes urat... Én úgy sajnálom az urakat... Olyan nagyon rosszak a szegínyemberek, csak kihasználják az urak jóságát.

ZOLTÁN mosolyog. A lehet.

ROZIKA riszálja magát a veder felett, annak a fülét fogva. Maguk úriemberek nem is tudják elgondolni, milyen rossz tud lenni az a szegínyember, akinek semmije sincs. Lassan kapál, tuggya. Meg rosszul. Kivágja a palántát. Annyi rosszaságot tud az csinálni! Az a szegény jó gazdag ember meg csak szenvedi a kőtséget, mikor felibűl is ki lehetne neki jönni, ha a szegínyemberek jók vónának.

ZOLTÁN. Mit álmodtál az éccaka, Rozika?

ROZIKA. Az éccaka? Hogy mit álmodtam? Jószerivel nem is álmodtam...

ZOLTÁN. Fáradt voltál ugye, örültél, ha alhatsz.

ROZIKA. A hódat néztem.

ZOLTÁN. A holdat?

ROZIKA. Hallgattam a békák éneklését. Csönd. Butaságot mondtam?

ZOLTÁN. Nem. Egy lány benéz, de mikor meglátja őket, visszahúzódik, s elmegy.

ROZIKA. Én ojan kis buta vagyok, hogy én szeretem a kis békákat, mikor énekelnek. Meg a nagy fényes holdvilágot... tudja, az nekem ojan, ha a holdat nézem: beszélgetek. Tudja, én a virágokkal is tudok beszélni. A virágoknak az illatja ojan, mintha beszélne... Mintha az volna neki az ő nyelve. Nincs neki más nyelve szegénynek, csak a szaga. Nem?

ZOLTÁN kinyújtja a kezét, s ráteszi a vederre, mely köztük van. Beszélj csak, beszélj. Mesélj csak, mesélj.

ROZIKA. Mit?

ZOLTÁN. Semmit. Magadról. Ami eszedbe jut.

ROZIKA. Semmi se jut az eszembe.

ZOLTÁN. Otthonrúl mesélj, a szülei házrúl.

ROZIKA. Arrúl meséljek?

ZOLTÁN biztatja. Arrúl.

ROZIKA. Mer maga akarja?

ZOLTÁN. Igen.

ROZIKA. Mer szereti hallani?

ZOLTÁN. Igen.

ROZIKA. Mér szereti?

ZOLTÁN. Nem tudom.

ROZIKA. Azér, hogy a hangomat hallja?

ZOLTÁN. Igen.

ROZIKA. Szereti a hangom?

ZOLTÁN. Szeretem.

ROZIKA. Miért? mer az az én illatom?

ZOLTÁN megborzong; az alkonyat erősödik.

ROZIKA. Butaságot mondtam?

ZOLTÁN. Nem, nem.

ROZIKA. Mer én úgy gondolom, hogy a kisvirág az illatjával beszélget, a kislány meg a hangjával illatozik.

ZOLTÁN. Te édes.

ROZIKA. Én nem tudom kimondani.

ZOLTÁN. Tudod.

ROZIKA. Csak ahogy az eszembe jut. Én néha úgy gondolom, hogy nagyon szépeket tudnék mondani, ha iskolába jártam volna, mert akkor úgy tudnám mondani, ahogy gondolom.

ZOLTÁN. Úgy tudod te, drágám.

ROZIKA. De nem tudom. De igazán nem. Mert a nyelvembe úgy magától kellene jönni... nem is tudom, minek... érti?... érti, hogy gondolom? a kisvirágnak nem kell gondolkoznia, hogy illata legyen, csak ha jól érzi magát, ha jó eső volt, meg szép csendes éccaka van, meg a hold is süt, meg a békák is beszélgetnek, akkor őbelőle is kijön a szaga... De én azt nem tudom, hogy énbelőlem csak úgy magától jöjjön ki a szép, mint a virágbúl a szag, mer engem nem tanítottak meg rá, hogy hogy kell kiharmatosítani, amit gondolok... Pedig valamit nagyon szeretnék kimondani...

ZOLTÁN. Mit, kisbogár? mondd csak!

ROZIKA. Tudja mit szeretnék kimondani? azt, hogy maga olyan jó... olyan igen jó... Én ezt szeretném megmondani, de nem szóval, hanem valami lélekkel, illattal... Hát nem érzi?

ZOLTÁN. Bégess csak, bégess, te kis bárány, te kicsi angyalbárány.

ROZIKA. Maga adott nekem egy kis cukrot és én mikor egy szemet megettem belőle, azt gondoltam: maga olyan édes, mint az a cukor, mert maga az a cukor, mert maga adta, mintha a maga szivit adta vóna...

ZOLTÁN. Édes gyönyörű, te gyönyörű... mi minden van az életben és az ember erőszakkal bezárja magát egy életbe, és itt van a szája előtt ezer gyönyörűség! Ezer életünk lehetne és mi öljük magunkat, hogy egynél több ne legyen... Most mit fogsz csinálni?

ROZIKA. Be kell vinni a vizet. Várják, mert mosdani szeretnének a szegíny munkásasszonyok.

ZOLTÁN. Vidd be, vidd be a szegény munkásasszonyoknak. Azután szedd a holmidat és gyere föl...

ROZIKA elszólja magát. A kastélyba?

ZOLTÁN. A kastélyba... Jössz?

ROZIKA óvatosan. Hát, ha az uraság parancsol, akkor menni kell. Nem?

ZOLTÁN. Igen.

ROZIKA. Mer én úgy nézek fel az uraságra, mint a jóistenre, mer ő csak jót akar nekem és édeset... Igen?

ZOLTÁN. Gyermek. Mit adjak neked? Valami olyan szépet, ami hozzád illik?... Kis zsebtükröt vesz elő, s odanyújtja. Nesze...

ROZIKA. Tükör...

ZOLTÁN. Sokszor nézz ebbe a tükörbe... annál szebbet se égen, se földön nem látsz, mint amit ez mutat neked.

ROZIKA belenéz, és felsikolt. Magát látom benne!

ZOLTÁN nem tud szólani, csak a kiterjesztett kezével jelzi, mennyire el van ettől ragadtatva.

ROZIKA elindul. Viszi félkézzel a vödröt, a másikban a tükröt, s bele-bele néz és vissza is néz. De igen finom, igen szerény, alázatos, meghajtott fejű kis proletárlány.

ZOLTÁN az égre néz. Kifeszített karokkal nyújtózva. Hűj, de betyár kislány ez... Mi ez?... Meg kell veszni érte? Kitör.

Hej, élet, élet, betyárélet,
Ez ám a gyöngy élet...