V. felvonás

I. jelenet. Prospero barlangja elõtt.

Belép Prospero, varázsköntösében, vele Ariel.

Prospero:                 Tervem közel a megvalósuláshoz:
varázslatom hibátlan; engedelmes
minden szellem, és az idõ halad.

Ariel:                        Hat óra van; azt ígérted, uram,
most ér véget a munkánk.

Prospero:                 Igen, azt,
amikor a vihart keltettem. Mondd csak,
hogy van a király és kísérete?

Ariel:                        Összezárva
pontosan úgy, ahogyan parancsoltad;
magad is láttad: mind rabok, uram,
a barlangodat védõ hárslugasban;
mozdulni sem tudnak. Ott a király,
az öccse, az öcséd, mind megbolondult,
a többiek meg sajnálkoznak rajtuk,
mindegyik szomorú; de fõleg az,
akit "jó öreg Gonzaló"-nak mondtál.
Mint az esõ az ereszrõl, csurog
a könny a szakállán; olyan erõsen
hat rájuk a varázslat, hogy, ha látnád,
te is megenyhülnél.

Prospero:                 Gondolod, szellem?

Ariel:                        Ha ember volnék, én igen.

Prospero:                 Na, én is.
Te csak légbõl vagy, de átérzed mégis
a szenvedésüket, hát én, aki
egy vagyok velük, és a szenvedély
ízét érzem, mint õk, meg sem hatódnék?
Bár sok gonoszságuk felháborít,
de nemesebb énemmel fordulok
a dühöm ellen: többet ér a jóság,
mint a bosszú: ha bánják bûnüket,
hajszálnyit sem sodor tovább a célom,
menj és engedd el õket, Ariel.
Megtöröm a varázst, visszaadom
ép eszüket.

Ariel:                        Megyek és hozom õket.       [Kimegy.

Prospero:                 Hegy, völgy, patak, tó és liget manói,
és ti, akik a parton könnyû lábbal
ûzitek Neptunt apálykor, és szöktök
elõle, hogyha jön; éjjeli bábok,
akik a fûbe zöld gyûrût tapostok
amitõl fél a juh; és ti, akik
éjfélkor gombát növeltek a földbõl,
harangszó hallgatói, akik révén
- bár gyöngék vagytok - elhomályosítom
a déli napfényt, szelet lázítok,
és zöld tenger és kék égbolt közé
vihart idézek; én gyújtok tüzet
a mennydörgés alá és meghasítom
Jupiter tölgyét saját fegyverével,
hegyeket rázok; kirántok helyébõl
fenyõt és cédrust: parancsomra sírok
nyílnak meg, fölébrednek a halottak,
és újra járnak. Durva mágiámról
végleg lemondok. Ha megpendítettem
az égi zenét - éppen most csinálom -,
hogy célomat szolgálja ez a könnyen
lebegõ bûbáj, pálcám eltöröm,
több ölnyi mélyre ásom el a földbe,
és mélyebbre, mint mérõón hatol,
hajítom könyvemet.             [Ünnepélyes zene.

Visszatér Ariel, mögötte Alonso, kétségbeesett mozdulatokkal, Gonzalo kíséri. Sebastian és Antonio hasonlóan jönnek, õket Adrian és Francisco kíséri; mind belépnek a Prospero által rajzolt körbe, és ott állnak elbûvölten; Prospero nézi õket majd megszólal.

                                    Szépséges zene, jó vigasztalója
a nyugtalan léleknek, gyógyítsd õket,
forró elméjük csillapítsd le. Állj!
El vagytok varázsolva.
Jó Gonzalo, te becsületes férfi,
barátomként tekint rád a szemem,
és könnyezik. Eloszlik a varázs;
és ahogy a reggel az éjszakát
oszlatja szét, öt ébredezõ érzék
oszlatja a füstöt, mely eltakarja
a józan észt. - Ó, te jó Gonzalo!
Igazi õrzõm, és hûséges ahhoz,
akit szolgálsz, megjutalmazlak otthon
szóban és tettben. - Te kegyetlenül
bántál velem és lányommal, Alonso:
az öcséd is részt vett a pártütésben -
azt nyögöd most, Sebastian. - Testvérem,
öcsém, te, ambíciód ápolója,
a természettel szemben cselekedtél;
a most is bûnhõdõ Sebastiannal
a királyra törtél; én megbocsájtok,
bármily bûnös legyél!- Érzékeik
kezdenek már áradni, a dagály
gyorsan elönti az értelem partját,
amely még sárosan hever. De egy sem
néz rám, egy sem ismer fel. - Ariel,
hozd a kalapom és a kardomat: -
           [Ariel kimegy.
Leleplezem, megmutatom magam,
mint Milánóban láttak. -  Gyorsan, szellem;
hamar szabad leszel.

Visszatér Ariel, énekel és segít Prosperó-nak  fölöltözni.

Ariel:                        Fürge méh amerre jár,
kankalin harangja vár,
baglyok elõl ott bújok,
bõregéren nyargalok,
hopp, elõttünk száll a nyár!
Vidáman, szabadon élhetek én,
virágon, levélen talál a fény.

Prospero:                 Kecses Ariel! Hiányolni foglak;
de szabad leszel mégis; - jó, jó, jó. -
Menj a hajóra láthatatlanul:
ott találod a tengerészeket,
mind alszanak; ébreszd fel a
kapitányt és a kormányost; azonnal
hozd ide õket, kérlek.

Ariel:                        Habzsolom majd a levegõt; míg kettõt
ver a pulzusod, én már visszajöttem.         [Kimegy.

Gonzalo:                  Szenvedés, baj, csoda és ámulat,
lakik itt: egy égi erõ segítsen
el ebbõl az országból!

Prospero:                 Nézd, király,
Milánó volt hercegét, Prosperót.
Hogy bizonyos légy, hogy egy élõ herceg
beszél hozzád, ezennel átölellek;
szeretettel üdvözöllek itt téged,
és társaságod.

Alonso:                     Nem tudom, vajon
te vagy-e az, vagy káprázat csal ismét
engem, mint az imént is; pulzusod ver,
húsból-vérbõl vagy; amióta látlak,
enyhül a szenvedésem, amely eddig
õrületben tartott: igen, ez nyilván
különös egy történet - hogyha az!
Lemondok a hercegségrõl, és kérlek,
bocsásd meg tetteim. - De hogy kerül
ide Prospero, élve?

Prospero:                 Jó barátom,
hadd ölelem korodat; mérhetetlen
becsületeddel együtt.

Gonzalo:                  Hát ez van most?
Vagy nincs? Nem esküdnék meg.

Prospero:                 Érzed még a
sziget varázsát, az nem engedi,
hogy elhidd, ami van. - Mind üdvözöllek! -
[Félre Sebastian-nak és Antonió-nak:]
Uraim, tudjátok, hogy, ha akarnám,
rátok ránthatnám a felség haragját,
mert árulók vagytok: most nem teszem,
szót sem szólok. 

Sebastian:                [Félre:] Ennek ördöge van.

Prospero:                 Nem.
Te gonosz úr, akit testvérnek hívni
megmérgezné a számat, megbocsájtom
legrandább bûnöd is; mindet; add vissza
hercegségemet; ennek így kell lenni;
át kell adnod.

Alonso:                     Ha te vagy Prospero,
mondd el részletesen menekülésed;
hogy találtál itt ránk, akik csak három
órája vergõdtünk partra; de közben
- milyen szörnyû is nekem ez az emlék -
elveszett a fiam.

Prospero:                 Sajnállak érte.

Alonso:                     Pótolhatatlan veszteség, türelmem
azt mondja, ebben nem segíthet.

Prospero:                 Vagy hogy
nem is kérted rá; mert az õ kegyelme
engem hasonló csapásból kisegített,
és megnyugtatott.

Alonso:                     Hasonló csapásból!

Prospero:                 Épp oly nagy, épp oly friss; és sokkal gyengébb
eszközeim vannak csak, mint neked,
vigasztalásomra, hogy elviseljem:
nekem a lányom veszett el.

Alonso:                     A lányod?
Ó egek! Bár élnének  mind a ketten,
és Nápolyban, mint király és királyné,
és én feküdnék ott lent az iszapban,
ahol a fiam. Hogy vesztetted el?

Prospero:                 A legutóbbi viharban. De látom,
ezek az urak mennyire csodálják
találkozásunk: azt hiszik, lázálom,
vagy a szemük csal, vagy hogy a szavak
nem embertõl valók; akárhogy is
elbûvöltelek, elhihetitek:
én vagyok Prospero, a Milánóból
elûzött herceg; véletlen szerencse
hozott erre a partra, ura lettem,
s végül ti is ide vetõdtetek.
De hát ez nagyon hosszú krónika,
nem reggeli mellé való, nem is
most kell beszélnünk róla. Hozott Isten;
ez a barlang az udvarom; csak egy-két
szolgám van, alattvalóm egy se. Nézz be.
Te visszaadtad hercegségemet,
én ezt most éppen annyival viszonzom;
legalábbis csodát látsz, és örülhetsz
annyira, mint én a hercegi címnek.

A Barlang bejárata megnyílik és láthatóvá válik Ferdinánd és Miranda, amint sakkoznak.

Miranda:                 Csalsz, édes úr.

Ferdinánd:             Nem én, drága szerelmem,
a világért sem.

Miranda:                 Nem baj, harcolj húsz országért akár,
tudom, hogy nem csapsz be.

Alonso:                     Ha most ez itt
csak látomás, hát kétszer vesztem el
egy fiamat.

Sebastian:                Rendkívüli csoda!

Ferdinánd:             Fenyegetett, de kegyes volt a tenger:
ok nélkül átkoztam.
           [Letérdel Alonso elé.

Alonso:                     Boldog apád
minden öröme öleljen meg téged!
Kelj fel. Hogy kerültél ide?

Miranda:                 Csoda!
Mennyi jóságos teremtmény van itt!
Boldog emberiség! Szép új világ,
ilyen emberek lakják!

Prospero:                 Neked új.

Alonso:                     Ki ez a lány, akivel sakkozol?
Három órája ismered legfeljebb:
õ az istennõ, aki elválasztott,
és összehozott minket?

Ferdinánd:             Õ halandó;
de a halhatatlan Gondviselés
nekem adta; nem kérhettem apám
tanácsát - azt hittem, nincs már apám.
õ a lánya Milánó hercegének,
akirõl sokat hallottam beszélni,
de sose láttam eddig; akitõl új
életet nyertem; aki e hölgy révén
második apám lett.

Alonso:                     És én neki;
de ó, milyen furcsán hangzik, hogy éppen
lányomtól kérek bocsánatot!

Prospero:                 Állj meg:
ne terheljük meg most emlékeinket
azzal, ami már elmúlt.

 Gonzalo:                 Én csak sírtam,
azért nem szóltam eddig. Istenek,
hulljon áldott korona itt e párra;
mert ti mutattátok meg az utat,
amelyen jöttünk.

Alonso:                     Ámen, Gonzalo!

Gonzalo:                  Addig ûzték Milánó hercegét,
míg a családja Nápoly ura lett?
Örvendezzetek, és véssétek ezt
oszlopokra arannyal. Claribel
Tuniszban férjet, s még azon az úton
Ferdinánd is feleséget talált,
miközben épp eltûnt; és Prospero
hercegséget; és mi mind: önmagunkat,
épp, mikor elvesztünk.

Alonso:                     [Ferdinánd-hoz és Mirandá-hoz:]  A kezetek!
Ölelje bánat annak szívét, aki
nem kíván boldogságot nektek!

Gonzalo:                  Ámen!

Visszatér Ariel, az õt elámulva követõ Kapitány és Kormányos kíséretében.

                                    Nézd, uram, õk is közülünk valók!
Megmondtam, hogy amíg van akasztófa,
ez nem fullad meg. - Na, káromkodó,
hogy fogadkoztál! Itt meg semmi eskü?
A parton megkukulsz? Mesélj, mi hír.

Kormányos:             A legjobb hír, hogy megvan a király,
kíséretével: megvan a hajó is,
- csak három órája vesztettük el -,
lék nélkül, vitorlákkal, útra készen,
mint újkorában.

Ariel:                        [Félre Prosperó-hoz:] Ezt a sok ügyet
mind elintéztem, látod.

Prospero:                 [Félre Ariel-hez:] Trükkös szellem!

Alonso:                     Ezek nem természetes dolgok itt;
mind egyre furcsább. - Hogyan jöttetek?

Kormányos:             Ha azt hinném, uram, hogy ébren voltam,
megpróbálnám elmondani. Aludtunk
mind mélyen, lent, a hajó fenekén,
és egyszer csak mindenféle zajok,
üvöltés, bõgés, csikorgás, nyikorgás
és hasonló, rettenetes zajok
ébresztettek. Ott álltunk, szabadon:
a zászlóshajónk pedig fölszerelve,
mint újkorában, hogy a kapitányunk
ugrált örömében. De hirtelen,
mint egy álomban, a szél felkapott,
és ide repített.

Ariel:                        [Félre Prosperó-hoz:] Na, jól csináltam?

Prospero:                 [Félre Ariel-hez:] Jól és gyorsan. Mindjárt szabad leszel.

Alonso:                     Ember még ilyen útvesztõben nem járt;
több van ebben az ügyben, mint amit
a természet tud: kell valami jóslat,
hogy tudjuk, mit tudunk.

Prospero:                 Hûbéruram,
ne fáraszd az elméd ennek az ügynek
furcsaságaival: ha lesz idõnk,
és nemsokára lesz, magam megoldom,
számodra hihetõen, mind az összes
különös eseményt; addig örülj,
és hidd el, minden jól volt. - [Ariel-hez:] Gyere, szellem;
engedd el Calibant és társait;
oldozd fel a varázst. [Ariel kimegy.] Hogy vagy, uram?
Hiányzik még ebbõl a társaságból
néhány fickó, akikre nem emlékszel.

Visszajön Ariel, bevezeti Caliban-t, Stephanó-t és Trinculó-t, akik a lopott holmit viselik.

Stephano:                 Mindenki a többiekkel törõdjön, ne magával, úgyis minden szerencse dolga. - Coragio! te strici szörny, Coragio!

Trinculo:                 Ha hihetek a fejemben hordott kémeim jelentésének, itt aztán van látnivaló.

Caliban:                   Setebos! Ezek ám jó szellemek!
Fõleg a gazdám! Attól félek, mindjárt
megbüntet engem.

Sebastian:                Ha, ha!
Mik ezek itt, Antonio uram?
Pénzért adják õket?

Antonio:                  Valószínûleg.
Az egyik egy hal, piacra való.

Prospero:                 Nézzétek csak meg azt, amit viselnek,
látszik, hogy kicsodák. - Itt ez a fickó,
- anyja boszorkány volt, olyan erõs,
hogy parancsolt az még a Holdnak is, 
kedve szerint csinált apályt-dagályt.
Ezek hárman megloptak. Köztük ez
a félördög - mert fattyú - el akarta
venni az életem: közülük kettõt
jól ismertek, tiétek; a sötétség
fia, ez itt, enyém.

Caliban:                   Halálra csípnek.

Alonso:                     Stephano ez,a részeg inasom?

Sebastian:                Most is részeg; de honnan volt bora?

Alonso:                     Trinculo is merevrészeg: de hol
találtak italt, amitõl vidámak?
Most aztán pácban vagytok. Honnan jöttök?

 Trinculo:                Amióta legutóbb láttam magát, uram, akkora pácban voltam, hogy attól tartok, sose megy ki az íze a csontjaimból; ezentúl nem félek a légypiszoktól.

Sebastian:                Nahát, Stephano!

Stephano:                 Ó! Ne érjen hozzám: nem Stephano vagyok én, csak egyetlen görcs.

Prospero:                 Te leszel a sziget királya, fickó?

Stephano:                 Fájdalmas egy király volnék.

Alonso:                     [Caliban-ra mutat.] Ilyen furcsát talán sohase láttam.

Prospero:                 Modora épp olyan aránytalan,
mint az alakja. - A barlangba, fickó!
Vidd a társaid; takarítsatok ki,
ha számítasz még a bocsánatomra.

Caliban