Immár hogy az Cupido mutatására megsaldítja Juliát, az felé megyen, kit szinte egy kapuközben talál elő, s közöl így szól:
Ugyanazon nótára

1 Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal tűnék-é?
Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é?
Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.

2 Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind béfedte,
Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
De azt sem kegyessen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem esmerne.

3 Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnekem,
Hogy kezemben adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében,
Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben.

4 De ne adja Isten, hogy ez ilyen legyen, ez bizony inkább tündér,
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér,
Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni neki sem mér.

5 Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik,
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek tetszik.

6 Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül,
Belőlem kiindul, úgy dobog azontul, nem élhet nála nélkül,
Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtül,

7 Hanem csak őtőle, az kinek kívöle vigasztalója több sincs:
Semmi szép mulatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs!
Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem, rám tekints!

8 Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.