A meglékelt hajó

   A színpadon ókori római evezõs hajó, oldalával a közönség felé tekint. Egy sor evezõ mozog ütemesen. Nyögések, korbácsütések hangjai. Azután kiabálás, dübörgés, halálsikolyok, végül a gyõztesek diadalkiáltása. A hajó oldalán mindenütt vér folyik, vörösre festve azt. A fedélzeten három alak jelenik meg. A messzeséget kémlelik.

ANTONIUS (diadalittasan) Tengerbe a láncokkal! Mindenki a fedélzetre! Nap, szél, végtelen óceán! Érezzétek a szabadságot a bõrötökön!
FRANCISCUS (megfontoltan) A láncokat azért még ne hajítsuk a vízbe! Jól jöhet az kikötéskor, vontatásra, csereberélni. Ki tudja milyen hosszú az út és hová vezet?
ANTONIUS (szenvedélyesen) Kishitû! Szabadok vagyunk, szabadok, a szabadság végtelen! Nap, szél, óceán! Akármilyen hosszú az út, akárhová vezet, szabadon tesszük meg!
PRISCA (becsukott szemekkel, a vitorlakötélzetbe kapaszkodva sütteti magát a nappal) Isteni idefent! (hirtelen Antoniushoz fordul) Ugye nem kell többet visszamennem a hajó gyomrába?
FRANCISCUS (lelkesen Prisca mellé lép) A hajót vezetni kell! Viharok, zátonyok, ellenséges hajók, tengeri szörnyek, ki tudja mi vár még ránk? Prisca, állj a kormányhoz, Antonius, te csak figyeld a messzeséget, és pedig megszervezem az evezõsök munkáját, az igazságos ívóvíz- és élelem ellátást.
PRISCA (ugrál, tapsikol) Igen, igen, igen! Jó dolog az egyenlõség, de mi értünk fel elõször a fedélzetre, mi vagyunk az elsõk. Ez jelent valamit.
FRANCISCUS (helyeslõen bólogat) Ez az. Elsõk az egyenlõk között. Na viszem a vizet az evezõsorra.
ANTONIUS (a messzeségbe réved, maga elé mormogja) Szabadság, szabadság, végtelen szabadság.

   A színpad hol elsötétedik, hol kivilágosodik újra és újra, mígnem a hajó gyomrából hullámzó erõsségû zúgás hallatszik, idõnként egy-egy kiáltás.

ANTONIUS (a messzeséget kémleli, a zúgásra hirtelen hátrakapja a fejét) Mi ez?
PRISCA (bírkózik a kormánnyal keményen) Franciscus modernizál.
ANTONIUS (ingerülten) Az nem úgy van, hogy Franciscus csak gondol egyet, azután megy a feje után. Itt mindenrõl közösen döntünk, szabadok vagyunk, egyenlõk vagyunk. (az õrhelyérõl elindul Prisca felé)
PRISCA (sikítva) Maradj a helyeden! Te vagy a figyelõ! Mi lesz a hajóval, ha te nem kémleled a távolt?!
ANTONIUS (vívódva) De ki tudja mit csinál Franciscus? A múltkor is a hajó alatt húzatott át valakit, csak mert szerinte nem evezett képességeinek megfelelõen.
PRISCA (keményen) Tanúk voltak rá.
ANTONIUS (keserûen) Tanúk, tanúk... Utána meg itt lebzseltek napokig a fedélzeten.
PRISCA (fontoskodva) Franciscus bevezette az egyszerre kivehetõ éves pihenõt.
ANTONIUS (gyûlölködve) Franciscus, Franciscus, Franciscus! Újítások, változások, a hajó oldala meg szétkorhad, a vitorla tépett, az árboc hajlott! (Antonius már egészen közel van a kormányhoz, amikor Franciscus megjelenik a fedélzeten)
FRANCISCUS (dühödt gúnnyal, Antonius felé lódulva) Miért nem a jövõt kémleled, Antonius?
ANTONIUS (nekiugrik Franciscusnak) Nézd meg, mit tettél a hajónkkal? Nézd az evezõket, ahogy össze-vissza kalimpálnak. Se ritmus, se hit.
FRANCISCUS (õ is rángatja Antoniust) Se föld - te vén bolond! A szabadsággal nem lakik jól az ember. Az egyenlõsdivel sem. Elég a tengerbõl, a végtelenre sikeredett útból, elég belõled is.
ANTONIUS (megrökönyödve hátra hõköl) Fiamként szerettelek és te...
FRANCISCUS (közbevág, megvetõen) Mit gondolsz, mivel tudom a hajó gyomrában tartani õket? Ígérgetek, megtérítek, fenyegetek, megbüntetek. Vagy inkább menjünk le evezni mi? He?!
ANTONIUS (nekiugrik Franciscusnak) Nyomorult!
(Antonius és Franciscus dulakodnak)
PRISCA (megmerevedik, majd eufórikusan sikoltozni kezd) Föld, föld, föld!
(Antonius és Franciscus tovább dulakodnak)
PRISCA (iszonyúan birkózik a kormánnyal) Zátonyok a part elõtt! Franciscus, Antonius, zátonyra fogunk futni!

   Iszonyú rázkódás, mindenki elesik a fedélzeten, azután lassan tápászkodni kezdenek.

FRANCISCUS (a partot fürkészi, azután a hajó gyomra felé tekint) Prisca, ereszd le a mentõcsónakot, gyorsan! (Prisca gyorsan balra el) Antonius, hozzál élelmet, vizet, szerszámokat! (Antonius merev léptekkel balra el) Süllyedünk. (Franciscus izgatott léptekkel fel-alá) Végre, süllyedünk! (Balra elrohan)

   A színpadra balról székekkel a kezükben szinte bezuhan három alak: Antonius, Prisca és Franciscus. Térdre esnek, zihálnak majd tanácstalanul körbenéznek.

ANTONIUS (kétségbeesetten) Vajon mi lett a többiekkel? (Franciscushoz) Egyetlen mentõcsónak egy ekkora hajón! Szégyen!
FRANCISCUS (cinikusan) Azt hirdettük, a mi hajónk soha nem süllyedhet el. Ugyan mi indokolta volna a mentõcsónakokat? Evezõsként másra sem volt esélyük soha. Miért pont a túléléssel lettek volna szerencsésebbek?
PRISCA De legalább nem voltak megláncolva.
FRANCISCUS (cinikusan) Legalábbis nem mindegyik, Prisca, nem mindegyik. (körbenéz, a szeme felragyog) Mekkora üres tér! Amíg a szem ellát, üres, gazdátlan.
ANTONIUS (megkönnyebbülten) Hát, mégiscsak földet értünk.
PRISCA (fagyosan) A senki földjét.
FRANCISCUS (felháborodottan) Mi talán senkik vagyunk, Prisca? He?! Mi elsõk vagyunk az egyenlõk között és kötelességünk ezt a földet most birtokba venni! (a székeket kezdi a színpad bal oldalán egymástól egyenlõ távolságokra felállítani)
ANTONIUS (elgyötörten, magába roskadtan) Nincsenek többiek, Franciscus! Nincsenek egyenlõk, akik közt elsõk lehetnénk. Akiket a csónakunk mellé sodort a vihar, azokat te lökdösted el az evezõddel! Mindenki odeveszett, te képmutató! (elzuhan, mint egy zsák)
FRANCISCUS (könnyeden, felszabadultan magyaráz, miközben a székeket egyre távolabbra tologatja) Igazad van Antonius, legyünk precízek, jegyezzük fel pontosan az eljövendõ nemzedékek számára, hogy mi is történt. Tehát nem elsõk vagyunk az egyenlõk között, hanem egyetlenek vagyunk az elsõk közül. És a fuldoklók felé segítõen nyújtott evezõinkrõl a hullámok mindannyiszor lesodorták a szerencsétleneket. Így volt, Prisca, így volt, ugye?
PRISCA (egy széken ül, háravetett fejjel, becsukott szemekkel, napozik) Olyan igaz, hogy kõbe kéne vésni!
FRANCISCUS (egyre lelkesültebben magyaráz tovább) Ez az! Ezeket a deszkaroncsokat elemészti az idõ, aztán ha valakit mégis partra sodor a víz, talán még azt hiszi, hogy csak kapkodhat itt levegõ után, mintha ez itt a senki földje lenne. Véssük kõbe, véssük kõbe, hogy ez itt magánterület! Antonius! Véssél öreg, véssél!
ANTONIUS (feltápászkodik, a tenger felé néz, izgatottan felkiált) Ember a vízben, ott, odanézzetek, ember a vízben! Ott is egy, mégegy! (a vízben kalimpálók felé) Gyertek, ússzatok, tartsatok ki!
FRANCISCUS (patetikusan) Vár rátok egy új világ, az én világom!
PRISCA (méltatlankodva) Na de ez mégiscsak a mi partunk, Franciscus. A partrasodródási illetéket, a megmenekülési adót, a hálaadási járulékot mégiscsak be kéne szedni!
FRANCISCUS (átszellemülten) Adók, illetékek, járulékok... Beszedni? Behajtani, Prisca, behajtani! Vagy ússzanak tovább!