III. felvonás

I. jelenet. - Prospero barlangja elõtt.

Belép Ferdinánd, fahasábot cipel.

Ferdinánd:             A sport nehézségét feledteti
az eredmény öröme: az alantas
munka megnemesül, szegény ügyek
gazdag célt érnek. Közönséges munkám
nehéz és undok volna; de az úrnõ,
akit szolgálok, felkelti a holtat,
örömmé teszi fáradságom: tízszer
kedvesebb, mint amilyen nyers az apja,
és az nagyon durva. Néhány ezer
hasábot kell halomba raknom itt,
ez a parancs: és az én édes úrnõm
sír, hogyha lát, ilyen alantas munkát,
mondja, ilyen munkás még sose végzett.
Ez az édes gondolat felüdít,
ha már nagyon nehéz.

Belép Miranda és mögötte Prospero.

Miranda:                 Ó jaj! Könyörgöm,
ne hajtsd magad! Bár villám gyújtaná fel
ezt a sok fát, amit el kell cipelned!
Kérlek, tedd le, pihenj: ha majd parázslik,
sírni fog, hogy fárasztott téged. Apám
a könyveibe mélyedt; pihenj, kérlek:
van három óra nyugtod.

Ferdinánd:             Drága úrnõm,
lemegy a Nap, mielõtt befejezném,
amit végeznem kell.

Miranda:                 Amíg pihensz,
viszem õket helyetted. Add ide;
viszem a többihez.

Ferdinánd:             Nem, drága lény:
inkább szakadjak meg, fájjon a hátam,
mint hogy ilyen szégyent kelljen megélned,
míg én lustálkodom.

Miranda:                 Úgy illik hozzám,
ahogyan hozzád: ráadásul én
könnyebben tenném, mert én akarom,
te pedig nem.

 Prospero:                [Félre:] Szegény! Már megfertõztek.
Azért jöttél hozzá.

Miranda:                 Fáradtnak látszol.

Ferdinánd:             Nem, nemes úrnõm; friss reggelt jelentesz,
ha éjjel jössz is. Áruld el hát, kérlek
- fõleg, hogy imáimba foglalhassam -,  
mi a neved?

Miranda:                 Miranda. - Ó, apám!
Megszegtem a parancsod.

Ferdinánd:             Csodálatos Miranda!
Tényleg: mirákulum, világ csodája,
a legdrágább! Énnekem már elég sok
nõ tetszett, és a hangjuk dallama
sokszor már-már kötelékbe kötözte
szorgalmas fülem: más és más erényért
más-más nõket kedveltem; soha egy sem
volt ilyen teljes-lelkû, valami
hiba mindig veszekedett a bájjal,
és le is gyõzte végül: de te, ó, te!
Tökéletes és páratlan vagy, minden
teremtmény közt legjobb.

Miranda:                 Nem ismerek
nemembõl senkit: nem láttam nõi arcot,
csak tükörbõl a magamét; nem láttam
férfit se mást, mint téged, jó barátom,
és az édesapám; milyenek az arcok
másutt, fogalmam sincs; szerény vagyok
- ez hozományom része -, nem kívánok
senki mást a világon, csakis téged;
képzelet sem alkothat alakot,
a tiednél tetszõbbet. Fecsegek
össze-vissza és elfelejtem közben
apám parancsát.

Ferdinánd:             A valódi rangom
herceg, Miranda; azt hiszem, király; -
bár ne volnék! - és nem viselném jobban
ezt az aljas fahordást, mint hogy egy légy
a számra szálljon. - A lelkem szól hozzád: -
ahogy megláttalak, repült a szívem,
szolgálni téged; ott lakik most nálad,
szolgáddá tett; és a te kedvedért
lettem türelmes tróger.

Miranda:                 Szeretsz engem?

Ferdinánd:             Ó ég! Ó föld! Legyetek a tanúim,
koronázzátok meg kedves jelekkel,
ha vallomásom igaz: ha üres,
fordítsatok meg minden jósjelet !
Minden határon túl és mindenen túl
szeretlek és tisztellek.

Miranda:                 Én bolond,
sírok az örömtõl.

Prospero:                 [Félre:]  Két ritka érzés
találkozása! Ég, ontsd kegyed arra,
ami most köztük szövõdik !

Ferdinánd:             Miért sírsz?

Miranda:                 Nem érdemellek meg, nem merem adni,
amit adni szeretnék; és elvenni azt,
amiért meghalok. De csak csekélység;
és minél inkább próbál elrejtõzni,
annál nagyobb. Szégyenlõs cselek, csöndet!
Súgj, szent ártatlanság, te egyszerû!
Hozzád megyek feleségül, ha megkérsz;
ha nem, cseléded leszek; eltaszíthatsz,
mint társat; de akkor szolgálni foglak,
ha kell, ha nem.

Ferdinánd:             Én úrnõm, én drágám,
tiéd vagyok örökre.

Miranda:                 Leszel férjem?

Ferdinánd:             Igen, és mint szabadságra a rab,
úgy vágyik rá a szívem. Itt a kezem.

Miranda:                 Ittaz enyém, a szívemmel: ég áldjon
- fél órára.

Ferdinánd:             És ezerszer ezerre!
[Ferdinánd és Miranda külön-külön kimennek.

Prospero:                 Olyan boldog, mint õk, nem lehetek,
õket meglepte; de nincs, aminek
jobban örülnék. Megyek könyveimhez;
mert vacsoráig még sok összefüggõ
ügyet kell rendbe tennem.   (Kimegy.)

II. jelenet. - A sziget más része.

Belép Caliban, kulaccsal, Stephano és Trinculo.

Stephano:                 Szó sincs róla: - majd ha fenékig ürítettük, akkor iszunk vizet; addig egy csöppet sem: szóval bátorság, és csáklyázd meg a hordót. Szolgaszörny, igyál az egészségemre.

Trinculo:                 Szolgaszörny! de hülye egy sziget ez! Azt mondják, csak öt ember van ezen a szigeten: ebbõl három vagyunk mi; ha a másik kettõnek is annyi agya van, mint nekünk, összeomlik az állam.

Stephano:                 Igyál, szolgaszörny, ha mondom; már egészen mélyen üla fejedben a szemed.

Trinculo:                 Hát hol ülne máshol? remek egy szörny volna, ha a szeme a farkában ülne.

Stephano:                 Ez az én emberszörnyem belefojtotta a nyelvét a borba: én a magam részérõl a tengerbe se fulladtam bele; én úsztam, míg csak meg nem találtam a partot, harmincöt mérföldet, oda-vissza, ilyen fény mellett. Te leszel a hadnagyom, te szörny, vagy a zászlónyelem.

Trinculo:                 A hadnagyod, ha úgy akarod; nem éppen zászlónyél.

Stephano:                 Nem fogunk szaladni, Sir Szörny.

Trinculo:                 De menni sem; feküdni fogtok, mint a kutyák; és meg sem fogtok szólalni.

Stephano:                 Torzszülött, szólalj már meg, ha igazi jó torzszülött vagy.

Caliban:                   Hogy van méltóságod? Hadd nyalogassam a cipõjét. Nem szolgálok neki, nem elég bátor.

Trinculo:                 Hazudsz, te ostoba szörnyeteg: elbánnék én egy rendõrrel is. Miért, te elkorcsosult halféleség, hát gyáva ember az, aki annyi bort iszik meg, mint amennnyit én ma megittam? Szörnyû hazugságokat beszélsz, pedig félig hal vagy és csak félig vagy szörny.

Caliban:                   Ho-hó, ez gúnyol engem! Hagyod ezt, uram?

Trinculo?                Azt mondja, "uram"! - hogy egy szörnyeteg ekkora idióta elgyen!

Caliban:                   Ho-hó, megint! harapd át a torkát, könyörgök.

Stephano:                 Trinculo, fogd be a pofád: ha zendülésen kaplak, felhúzatlak a legközelebbi fára! Ez a szegény szörnyeteg az én alattvalóm, és nem jól tûri a méltatlan megjegyzéseidet.

Caliban:                   Köszönöm, nagyuram. Megtisztelnél, és
meghallgatnád, amit már kértem egyszer?

Stephano:                 De még mennyire. Térdelj le és ismételd el: én állni fogok, és Trinculo is.

Belép Ariel, láthatatlanul.

Caliban:                   Ahogy már mondtam, egy zsarnok, egy varázsló uralkodik rajtam, aki ravasz módon elcsalta  tõlem a szigetet.

Ariel:                        Hazudsz.

Caliban:                   Te hazudsz, te nevetséges majom, te; vigyázz, az én vitéz uram ellátja a bajodat; nem hazudok.

Stephano:                 Trinculo, ha még egyszer beleszólsz a meséjébe, az öklömre mondom, megfosztalak egy-két fogadtól.

Trinculo:                 Miért, meg se szólaltam.

Stephano:                 Akkor kuss és ne többet. - [Caliban-hoz.] Folytasd.

Caliban:                   Mondom, varázslattal szerezte meg
tõlem a szigetet: uram, te vagy képes
ezt megbosszulni, - mert, tudom, mered;
ez nem merné, -

Stephano:                 Hát az biztos.

Caliban:                   Te leszel az úr itt és én a szolgád.

Stephano:                 Na most, hogyan vigyük véghez? Meg tudod mutatni az ellenséget?

Caliban:                   Igen, igen, uram: amikor alszik,
és akkor szöget üthetsz a fejébe.

Ariel:                        Hazudsz; nem tudod.

Caliban:                   Hát ez miféle tökfej? Aljadék!
Kérve kérlek, nagyuram, vágd jól fejbe,
és vedd el a kulacsát: akkor aztán
ihat sós vizet, én nem mutatom meg
neki a friss forrásokat.

Stephano:                 Trinculo, ne tedd ki magad további veszélyeknek: ha még egyszer közbeszólsz, amikor a szörny beszél, öklömre mondom, vége a nagylelkûségemnek és szárított tõkehallá lapítalak.

Trinculo:                 Miért, mit tettem? Nem csináltam semmit. El is mehetek.

Stephano:                 Nem azt mondtad, hogy hazudik?

Ariel:                        Te hazudsz.

Stephano:                 Szóval én? Nesze. [Megüti Trinculó-t.] Ha így akarod, hazugozz le újra.

Trinculo:                 Én nem hazugoztalak le: - Elment az eszed és meg is süketültél? - Franc a kulacsodba! ezt teszi a bor és a részegeskedés. - Fene esne a szörnyedbe, és vinné el az az ördög öklöd!

Caliban:                   Ha, ha, ha!

Stephano:                 Na folytasd a mesédet. - Kérlek, állj arrébb.

Caliban:                   Jól elverted: na de majd nemsokára
én is verem.

Stephano:                 Állj arrébb. - Gyerünk, folytasd.

Caliban:                   Szóval, mondtam, megvan az a szokása,
hogy délután alszik: ott csapd agyon,
vedd el a könyveit; vagy egy hasábbal
verd fejbe, vagy szúrd hasba egy karóval,
vágd át késsel a torkát. Ne felejtsd el
elvenni a könyveit; azok nélkül
olyan tökfilkó, mint én vagyok, nem tud
egy szellemnek sem parancsolni: gyûlölik,
régen, mint én. Égesd el minden könyvét;
van sok holmija - így nevezi õket -,
azok díszítik majd, ha lesz egy háza:
és legfõképpen vedd majd észre, hogy
mennyire szép a lánya: õszerinte
páratlan: én még sose láttam más nõt,
csak Sycoraxot, anyámat, meg õt;
de õ pont annyival szebb Sycoraxnál,
amennyivel lehet.

Stephano:                 Ilyen remek lány?

Caliban:                   Igen, uram: hidd el, õ lesz az ágyad,
és nemes tenyészetet szül neked.

Stephano:                 Te szörny, én megölöm ezt az embert: a lánya meg én leszünk a király és a királynõ, - Isten óvja felségünket! És Trinculo és te lesztek az alkirályok. Hogy tetszik ez a terv, Trinculo?

Trinculo:                 Nagyszerû.

Stephano:                 Add a kezed: sajnálom, hogy megütöttelek; de, amíg csak élsz, tartsd a pofád.

Caliban:                   Ebben a félórában biztos alszik;
akkor elpusztítod?

Stephano:                 Becsületemre.

Ariel:                        Ezt elmondom a gazdámnak.

Caliban:                   Felvidítasz: olyan boldog vagyok.
Énekeljünk! Dúdold el azt a dalt,
amit az imént tanítottál nekem!

Stephano:                 Bármit megteszek a kedvedért, te szörny: gyere, Trinculo, énekeljünk.
           [Énekel.

                                    Bökd meg és lökd meg, és bökd meg, és lökd meg;
a gondolat szabad.

Caliban:                   Ez nem az a dal.
[Ariel játssza a dalt kézidobon és sípon.

Stephano:                 Ez mi a csuda?

Trinculo:                 Ez a mi dalunk dallama, éppen csak az nincsen, aki játssza.

Stephano:                 Ha ember vagy, mutasd meg magad: ha ördög vagy, csinálj, amit akarsz.

Trinculo:                 Jaj, bocsásd meg a bûneimet!

Stephano:                 Aki meghal, megadja minden adósságát: dacolok veled. - Kegyelmezz nekünk!

Caliban:                   Félsz?

Stephano:                 Nem, szörny, én nem.

Caliban:                   Ne félj, a sziget tele van zajokkal,
hangokkal, dallamokkal, egy se bánt.
Van úgy, hogy ezer hangszer húrja peng
a fülembe, néha meg olyan hangok,
ha rájuk ébrednék alvás után,
elaltatnának újra: és álmomban
kincseiket mutogatnák a felhõk,
és az mind rám zúdulna; ébren aztán
sírnék, hogy újra álmodhassam ezt.

Stephano:                 Jó kis királyság ez, ahol ingyen zenélnek az embernek.

Caliban:                   Ha legyõzted Prosperót.

Stephano:                 Majd csak meglesz az is. Nem felejtettem el.

Trinculo:                 A hang távolodik: menjünk utána, és azután elvégezzük, amit kell.

Stephano:                 Vezessél, szörnyeteg; követünk. - De szeretném látni ezt a dobost! de jól üti. Jössz?

Trinculo:                 Jövök, Stephano.      [Kimennek.