Hogy Juliának, s nem az Szerelemnek adta meg magát

1 Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala,
Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma:
Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta.

2 Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nekem:
Add meg, mond, magadat, hatalmomat látod, csak kár, hogy vísz ellenem,
Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmersz engem!

3 Nem adom magamot neked, meghidd, mondok, noha mindenekkel bírsz,
De ím, ez kegyesnek holtig rabja leszek, mert te csak méreggel írsz
Azoknak fejére, kik vannak kezedbe, kit csalárdul hozzád hísz.

4 Ez kegyesnek legyen mind fejem s mind lelkem maga kótyavetyéje,
Szép szeme láttára csörögjek vasába, legyek kínszenvedője;
Csak öröm mondani, hogy magamat kötni látám nagy szerelmére.

5 Vidám Juliának, kinek víg voltának ó, hogy én akkoron hűk!
De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk
Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg.

6 Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett,
És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbül könnyen értelmet vehet:
Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójjon mindent.