Dialogus, kiben úton járván az versszerző beszél Echóval. De ezt nem értheti jól meg az, aki nem tudja, micsoda az Echo
A Csak búbánat nótájára

1 Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vattok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen, más, mint én, szerelmesén?
ECHO: Én.

2 Ki felele nekem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
Talán egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
ECHO: Echo.

3 Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitül leszen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
ECHO: Ágy.

4 Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nekem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
ECHO: Anna.

5 Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-e neki vagy nem?
Szép Julia-Annám leszen-e jó hozzám, s megkegyelmez-e nekem?
Hogy régen szolgálom, leszen-e jutalmom, s kell-e jót reménlenem?
ECHO: Nem.

6 Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért, hát még Istentül sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal én hiszem, él, ó, mely igen nem kémél!
ECHO: Él.

7 Ó, hova legyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köről?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl.
ECHO: Öl.

8 Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talán nem is ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
ECHO: Ő.

9 Hát megyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő be nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthadd!
ECHO: Hadd!

10 Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De la, szívem mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
ECHO: Merjed!

11 Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem végez ki életembül.
No, tőrrel, méreggel nagy búmot verem el, mert kiesém kedvébül,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnekem nem örül, rajtam nem is könyörül.
ECHO: Örül.

12 Hogy hihessem én azt, ha ládd-e, mint fáraszt szántalan sok veszéllel?
Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegel vidám szemmel,
Énnekem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel:
ECHO: Kell!

13 Ó, vajha kellene, szerelmébe venne, veszne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
Hogy esmét szeressen, nem adja azt Isten, noha lelkem imádja:
ECHO: Ádja!

14 Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
S talán meg is adja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn:
ECHO: Amen.

15 Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia tűnék,
Egy sűrő erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék,
Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótól ily választ vék.