A darab szereplõi:
Alonso, Nápoly királya
Sebastian, a fivére
Prospero, Milánó törvényes hercege
Antonio, a fivére, Milánó bitorló hercege
Ferdinánd, nápolyi királyfi
Gonzalo, jóravaló öreg tanácsos
Adrian, }
Francisco }urak
Caliban, vad és formátlan rabszolga
Trinculo, bolond
Stephano, részeges komornyik
Hajóskapitány, Kormányos, Matrózok
Miranda, Prospero lánya
Ariel, légi szellem
Iris, }
Ceres, }
Juno, }
Nimfák }
Aratók } szellemek által megjelenítve
További szellemek Prospero szolgálatában
Szín. - A tenger, egy hajóval; késõbb egy sziget.
I. felvonás
I. jelenet. - Egy hajón a tengeren. Dörgés és villámlás viharos zaja hallatszik. Belép kétfelõl egy Hajóskapitány és egy Kormányos.
Hajóskapitány: Kormányos!
Kormányos: Itt vagyok, uram: mi jó híre van?
Hajóskapitány: Szólj rá a fiúkra: essetek neki szaporán, vagy zátonyra futunk: mozgás, mozgás. [(Kimegy.)
Matrózok be.
Kormányos: Hejhó, kedveskéim! vidáman, vidáman, kedveskéim! fürgén, fürgén! Vonjátok be a csúcsvitorlát. Figyeljetek a kapitány sípjára. Fújd, míg meg nem pukkadsz, míg van helyünk!
Belépnek: Alonso,Sebastian, Antonio, Ferdinánd, Gonzalo és mások.
Alonso: Jó kormányos, csak óvatosan. Hol a kapitány? Vezényeld az embereket.
Kormányos: Kérem, maradjanak most odalent.
Antonio: Hol van a fõnök, fickó?
Kormányos: Nem hallja a hangját? Csak nehezítik a dolgunk: maradjanak a kabinjukban: besegítenek a viharnak.
Gonzalo: Dehogyis, jól van, nyugodj meg.
Kormányos: Majd, ha a tenger is. Arrébb! Aki fönt bömböl, több, mint egy király! A kabinba! Csönd! ne zavarjanak.
Gonzalo: Jó, de gondolj rá, ki az utasod.
Kormányos: Senki, akit jobban szeretnék, mint saját magamat. Maga tanácsos: ha csöndet tud parancsolni ezeknek az elemeknek, és azonnal békét teremt, egy ujjal se nyúlunk a kötelekhez; éljen a hatalmával: ha nem képes rá, köszönje meg, hogy eddig is élt és készüljön föl a kabinjában a szerencsétlenségre, ha az jön el. - Vidáman, szívecskéim! - El az utunkból, mondom. [(Kimegy.)
Gonzalo: Megnyugtatott ez a fickó: nem viseli a fulladás jelét: éppen akasztófára való a képe. Tarts ki, Szerencse, amíg fel nem húzták! A sorsa kötele legyen a sodronyunk, mert a sajátunk nem sokat ér! Ha nem arra született, hogy felhúzzák, nyomorultul áll az ügyünk. [(Kimennek.)
Visszajön a Kormányos.
Kormányos: Le a fõárbócot! fürgén!lejjebb, lejjebb! Hozzátok le, megpróbáljuk a fõvitorlával. (Kiáltás kint.) A franc ebbe a bömbölésbe! ezek túlordítják a vihart és a parancsaimat. -
Visszajön Sebastian, Antonio és Gonzalo.
Már megint? mit csinálnak itt? Adjuk föl és fulladjunk meg? El akarnak süllyedni?
Sebastian: Franc a torkodba, te üvöltözõ, istenkáromló, pofátlan kutya!
Kormányos: Akkor dolgozzon maga.
Antonio: Lógni fogsz, te korcs! a kurva anyád, te szemtelen szájhõs, mi nem félünk úgy a fulladástól, mint te.
Gonzalo: Garantálom, hogy ez nem fog megfulladni; még ha a hajó nem is volna erõsebb egy dióhéjnál, és még ha olyan lukas volna is, mint egy büdös ribanc.
Kormányos: Fordítsd szélnek, szélnek! Föl két vitorlát; tengernek megint; állj szélbe.
Matrózok jönnek be, vizesen.
Matrózok: Végünk van! imádkozzunk, imádkozzunk! végünk van! [(Kimennek.)
Kormányos: Muszáj lesz lent vacogni?
Gonzalo: Imádkozik a király és a herceg!
Na jobb lesz, ha mi is.
Sebastian: Elég volt ebbõl.
Antonio: Részeg disznók kockáztatják az életünket. -
Ez a nagyszájú, - fulladj meg, feküdj lent,
és mosson tíz dagály!
Gonzalo: Ezt fölkötik még,
ha minden csepp víz megfogadta is, hogy
tátott szájjal nyeli el õt.
(Zavaros zaj kintrõl, - "Kegyelem!" - "Elsüllyedünk!" - "Asszony, fiaim, Isten veletek!" - Ég veled, testvér!" - "Elsüllyedünk!" -
Antonio: Süllyedjünk a királlyal. [(Kimegy.)
Sebastian: Búcsúzzunk el tõle. [(Kimegy.)
Gonzalo: Na most adnék ezer hektár földet egy hold szárazföldért; legyen gazos, legyen gyomos, akármilyen. De fönt eldöntetett! Bár inkább halnék szárazabb halált. [(Kimegy.)
II. jelenet. Prospero barlangja elõtt.
Belép Prospero és Miranda.
Miranda: Mûvészeteddel, apám, fölkavartad
a vad vizeket. Csillapítsd le õket.
Bûzlõ szurok zúdulna már le föntrõl,
de a tenger az égig földagadva
kioltja a tüzet. Ó! Hogy szenvedtem,
látva szenvedni õket: bátor bárka,
rajta nyilván néhány nemes teremtmény,
tört darabokra. Ó! Az a kiáltás
szívemen zörgetett. Mind odavesztek.
Volnék valamiféle isten, én a
tengert süllyeszteném inkább a földbe,
mintsem elnyelje ezt a jó hajót és
terhét, a lelkeket.
Prospero: Szedd össze magad:
vége a rémületnek. Szánakozó szívednek
mondd meg, nincs semmi baj.
Miranda: Ó, szörnyû nap!
Prospero: Nincs baj.
Nem tettem semmit és azt is csak érted.
Érted, egyetlenem! Érted, kislányom!
Te nem tudod, ki vagy. Azt sem tudod,
én honnan jöttem. Sem, hogy több vagyok,
mint Prospero, egy barlang nagyura,
a te drága apád.
Miranda: Hogy többet tudjak,
nem is gondoltam rá soha.
Prospero: Ezúttal
többet kell közölnöm veled. Segíts,
kapcsold le varázsköntösömet. - Így:
[Leteszi a köpenyét.
ott várj, varázs. - Töröld le könnyed. Így ni.
A szörnyû látványt, a hajótörést,
mely szívedben nemes szánalmat ébreszt,
mûvészetemmel úgy rendeztem én,
biztonságosan, hogy egyetlen lélek -
nem, egy hajszálnyi kár sem ért ott senkit,
egy teremtményt sem azon a hajón,
amit jajszavak közt süllyedni láttál.
Ülj le; többet kell tudnod.
Miranda: Gyakran kezdted
mondani, ki vagyok, de félbehagytad,
hagytál reménytelenül faggatózni,
hogy azt mondd: "Még nem."
Prospero: Most itt az idõ.
A perc is kéri: nyisd ki füledet;
fogadj szót, figyelj. Föl tudod idézni,
hogy e barlang elõtt hogy és hol éltünk?
Nem hinném, hogy tudnád, még alig voltál
három éves.
Miranda: De uram, föl tudom.
Prospero: Mire emlékszel? Házra? Vagy személyre?
Bármire is, mondd el, hogy mi maradt
meg az emlékeidben.
Miranda: Messze van;
és inkább álom ez, mintsem bizonyság,
amit az emlékezet igazol.
Négy-öt nõ is vigyázott rám, ugye?
Prospero: Úgy van, Miranda, és több is. De hogyhogy
így emlékszel rá? Mit látsz még, mi mást
az idõ sötét szakadéka mélyén?
Ha emlékszel, hogy mi volt azelõtt,
emlékezhetsz, hogy jöttünk ide.
Miranda: Nem.
Prospero: Miranda, ennek már tizenkét éve,
apád Milánó hercege volt és
hatalmas volt.
Miranda: Nem te vagy az apám?
Prospero: Anyád erényes volt, õ mondta, hogy
az én lányom vagy; és a te apád
Milánó hercege volt, egyszem lánya
hercegnõ - és nem kevesebb.
Miranda: Egek!
Milyen aljasság kergetett ide?
Vagy épp szerencse?
Prospero: Mindkettõ, kislányom:
onnan aljasság kergetett, ide
áldás segített.
Miranda: Vérzik a szívem,
milyen kínokat állsz ki most miattam,
emlékeim miatt. Kérlek, tovább.
Prospero: Öcsém, a nagybátyád, Antonio, -
kérlek, nagyon figyelj, - hogy épp egy testvér
áruljon el! - akit én teutánad
a legjobban szerettem, és kezébe
tettem országom dolgát; amely akkor
elsõ volt a hercegségek között,
és én elsõ fejedelem; tiszteltek
rangomért és titkos tudásomért,
mint senki mást; s mert ez volt minden gondom,
a kormányzás ügyét öcsémre bíztam,
idegen lettem országomban, csak a
titkos tanok vonzottak. Hamis bátyád -
figyelsz még rám?
Miranda: Igen, uram, nagyon.
Prospero: Kitanulva, mikor mit kell megadni
vagy megtagadni, kit segíteni,
kit visszametszeni, mind ügyesen
lecserélte teremtményeimet,
vagy átformálta; és mert kulcsa volt
hivatalnokhoz, hivatalhoz, minden
szívet saját füléhez hangolt; õ lett
a folyondár hercegi törzsemen,
és szívta az erõmet. - Nem figyelsz.
Miranda: Ó, jó uram! Dehogynem.
Prospero: Figyelj, kérlek.
Földi célokat feledve, szobámba
zárkóztam és csak mûveltem az elmém,
visszavonultságomban túlbecsültem
népszerûségemet, hamis öcsémben
gonoszságot ébresztettem; bizalmam,
mint jó szülõ, nemzette benne éppen
ellentétét, akkora hamisságot,
mint bizalmam volt; és nem volt határa
ennek a bizalomnak. Így lett úr
nem csak összes jövedelmem fölött,
de hatalmam más hasznán is - pont úgy, mint
aki az igazságot színezi,
s bûnössé téve emlékezetét,
elhiszi, amit hazudik, - elhitte
õ is, hogy õ a herceg; hisz helyettem
viselte a hatalom jeleit,
s minden elõjogát: - Ambíciója úgy nõtt, -
Hallasz?
Miranda: Egy süket meggyógyulna ettõl.
Prospero: Hogy ne legyen fal a szerep között,
és aki játssza, Milánó ura
akar lenni. Engem, szegényt, kinek
könyvtáram hercegség volt: földi uralkodásra
alkalmatlannak hisz; szövetkezik, -
úgy vágyik a trónra, - a nápolyi királlyal,
meghódol és adót fizet neki;
koronájának hûbérese lesz,
s a büszke hercegség - szegény Milánó! -
méltatlan megalázkodik.
Miranda: Egek!
Prospero: Vedd az árát és amit tett; és mondd meg,
testvér-e az ilyen.
Miranda: Bûn volna, ha
nagyanyámról gondolnék bármi csúfat:
szült már jó öl rossz magzatot.
Prospero: Az ára:
Nápoly királya, régi ellenségem,
meghallgatja öcsém javaslatát;
tehát, hogy a hódolásért cserébe
és nem tudom, mennyi hûbéradóért,
elûz engem és a családomat
a hercegségbõl és a szép Milánót
minden ranggal öcsémnek adja: erre
árulókat gyûjtöttek, és egy tervük
szolgáló éjszakán Antonio megnyitotta
Milánó kapuit; és a vaksötétben
célja zsoldosai elûztek onnan
engem és síró magadat.
Miranda: De szörnyû!
S mert nem emlékszem, hogyan sírtam akkor,
most mindjárt újra sírok; amit mondasz,
facsarja a szemem.
Prospero: Hallgasd tovább.
S akkor eljutunk mostani ügyünkhöz,
amely nélkül helyénvaló sem volna
beszélni minderrõl.
Miranda: Vajon miért nem
pusztítottak el minket?
Prospero: Jogos kérdés.
A mesém súgta. Kedves, azt nem merték.
Annyira szeretett a nép. Sem ilyen
véres jelet hagyni az ügyükön; de
halványabb színnel festik gonosz céljuk.
Röviden, egy bárkára vittek, mentünk
néhány mérföldet; ott aztán egy ócska
csónakban vízre tettek, sem kötél,
sem árbóc, sem vitorla; jó ösztönnel
elhagyták már a patkányok is; körben
a tenger harsogott; sírjunk a víznek,
sóhajtsunk a szélnek, mely rosszul sajnált,
mert visszasóhajtott.
Miranda: Mekkora gond
lehettem neked!
Prospero: Ó, egy kerub, egy
õrzõangyal voltál! Rám mosolyogtál,
égi erõt csöpögtettél belém,
én sós könnyekkel locsoltam a tengert,
nyögve terhem alatt; te élesztetted
újjá az erõmet, hogy elviseljem,
aminek jönni kell.
Miranda: Hogy értünk partot?
Prospero: Az isteni Gondviselés segített.
Volt egy kevés élelmünk és vizünk.
Egy nemes nápolyi úr, Gonzalo,
jólelkûségbõl - õ volt kijelölve
végrehajtónak - adta ezt nekünk.
Gazdag ruhát is, vászont, egyebet,
mik azóta sokat kiálltak; sõt, mert
tudta, hogy rajongok a könyvekért,
saját könyvtáram néhány szép darabját,
melyek trónomnál többet érnek.
Miranda: Bárcsak
láthatnám azt az embert!
Prospero: Most fölállok: -
[Újra fölveszi köpenyét.
Maradj, halld meg tengeri utunk végét.
Megérkeztünk a szigetre; ahol
tõlem, tanítódtól te többet kaptál,
mint más hercegnõk, kiknek hiúbb órák
jutnak és nálam léhább oktatók.
Miranda: Hálálja meg neked az ég! De kérlek, -
mert ez még mindig bánt, - miért kavartad
ezt a vihart?
Prospero: Most elég ennyit tudnod.
Véletlenül a jóságos Szerencse,
ma drága úrnõm, ellenségeim
partunkra hozta; én elõre láttam,
hogy zenitem egy jóindulatú
csillagon függ; és ha ennek hatását
ki nem használom, ezután szerencsém
már csak apadna. Több kérdést ne tégy föl;
elálmosodtál; ez jó bódulat,
engedj neki; - nem választhatsz, tudom. -
[Miranda alszik.
Gyere, szolgám, gyere! Most kész vagyok.
Siess, Ariel; gyere!
Belép Ariel.
Ariel: Üdvöz légy, nagy mester, szigorú úr!
Jövök, hogy kívánságod teljesítsem;
repülni, úszni, tûzbe menni, göndör
felhõn nyargalni: parancsodra áll
Ariel és amije van.
Prospero: Te szellem,
a vihart parancsom szerint kavartad?
Ariel: Mindent szavad |
AJÁNLOM AZ OLDALT
