Tartalom

ELŐSZÓ.......................................................................................................

LÁTHATATLAN VONATOK.......................................................................

KESKENYFILM..........................................................................................

RÖVID HETEK ÉS EGY HOSSZÚ PILLANAT..........................................

A STRUCC VÉDEKEZIK..........................................................................

TALÁLKOZÁS EGY HALDOKLÓVAL.....................................................

VÉRCSEPPEK A SZEMFENÉKEN..........................................................

BARLANGVASÚT......................................................................................

KÉZLEGYINTÉS AZ ABLAKÜVEGEN..................................................

SZANATÓRIUM........................................................................................

A GYULÁK SZÉKE ÖSSZEÜL.................................................................

VISSZA A TETT SZÍNHELYÉRE.............................................................

BETEGLÁTOGATÓK.................................................................................

A HALÁL MEGKÍSÉRT............................................................................

AZ ÍTÉLET KIHIRDETTETIK.................................................................

A KOPONYÁK HEGYE..............................................................................

ISTEN NEVÉBEN - ÉSZAK FELÉ..........................................................

„LE MIE PRIGIONI”.................................................................................

OLIVECRONA............................................................................................

LÜKTETŐ CSILLAGOK............................................................................

AVDELNING 13........................................................................................

ADDISZ-ABEBA........................................................................................

KRIZANTÉM.............................................................................................

TÉR ÉS IDŐ...............................................................................................

TRELLEBORG FELÉ FUT EGY FÉL FEKETE EB.................................

„OLDOZZÁTOK EL KÖTELÉKEIT”.........................................................

ROBINSON SZIGETE................................................................................

Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.

ELŐSZÓ

melyben elsősorban azt igyekszem megmagyarázni, hogy ezt az egész bajos történetet miért teregetem az olvasó elé. De másrészt és legfőképpen azt is mente­getnem kell, hogy miért kell mentegetődznöm olyas­miért, ami a világ legtermészetesebb, legmagátólér­tetődőbb dolga: hogy ugyanis az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele tör­tént meg. Előbb az utóbbi halmozott mentegetőzést intézzük el. Erre, néhány hét tanulsága alapján, azért térek ki, mert pályatársakkal és szerkesztőkkel való beszélgetésben többször szóba került, vajon he­lyes és okos dolog-e, ha egy eléggé ismert író tulaj­don élményeit választja tárgyul, méghozzá olyano­kat, amikről az olvasó úgyis tud, tehát mint „érde­kesség” már nem is időszerűek. Ami az okosságot illeti... hát kérem, nem hiszem, hogy a mi pályán­kon mindig az a helyes, ami okos. Az efféle óvatos latolgatásban túlságosan sok nekem az irodalompo­litika.

Normális időkben, mikor az érvényesülésért s az elért eredmények épségben tartásáért nem kellett olyan keservesen harcolni, az olvasó az írótól tudta meg, hogy őt mi érdekli és nem megfordítva. Talán nagyobb volt a kereslet? A mi mesterségünkben nem érvényesül olyan egyszerűen a legfőbb gazdasági tör­vény, éppen ezért nincs értelme az „irodalompolitika” tetszetős terminusával elkeresztelt kereskedelmi szempontnak. Így tehát a könnyed legyintés állás­pontjára helyezkedem, azzal az óvatoskodó megfon­tolással szemben, hogy vajon illik-e, vagy nem illik (hasznos-e vagy nem hasznos) olyan írónak, akinek nemcsak lírai verseit, de közérdekű gondolatait is meghallgatják, önmagát választani regényhősül, ama legfantasztikusabb regényben, amit a valóság produkál. Ám illemen és hasznosságon túl - s ez már az alapmentegetődzésre vonatkozik - igenis, sok bel­ső ellenállást kellett legyőznöm, mielőtt stockholmi kalandom megírására rászántam magam. Mert ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy mit várnak tőlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.

Bizonyos, hogy egyebet, mint amennyi életünk őszinte feltárásához elég. Annyi mindenfélét kellene megírni külvilági megfigyeléseimből, pláne most, hogy újabb haladékot kaptam a restanciák elintézé­sére. És ha már emberekről van szó, annyi nálam ér­dekesebb ember van a világon. Mindez, belátásom ítélőszéke előtt, sokkal sürgősebbnek látszott, mint egy személyes vallomás. De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült - amit ilyen mér­tékben sohase gondoltam lehetségesnek -, hogy író­nak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a mi­nőség nemcsak jogcím, de keserves kényszer is, dön­tő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel már csak azért se, mert hiszen, tudvalevően, az em­ber szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedel­mes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de nem az író. A kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amely­nek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen ki­gyógyulni.

Recipe verbum - ráolvasás helyett leírás a kenőcs és a felejtés itala, ebben a furcsa patikában, amit a szegény művész lelkében hord. Úgy látszik, mégis igazam volt, mikor egy tetszetős rapszódiámban szi­gorlati tananyagnak neveztem az író életét, születés­sel, szerelemmel, kínnal és kéjjel együtt, tananyag­nak, amiből majd, valami ismeretlen bizottság előtt, vizsgáznia kell halála után. Öntudatlanul - most egész élesen érzem - mindig a vizsgától való drukk adta kezembe a tollat, mikor élményről számoltam be - sok örömömet rontotta el, de sok szenvedésemet enyhítette a lappangó figyelem, mely ott feszült ben­nem, arra erőszakolt, hogy ne csak átéljem, ami tör­ténik velem, de képet is készítsek róla, mások számá­ra. Most, hogy a „Mennyei Riport” legelső kapuját (nem furcsa, hogy ezt a regényt is akkor írtam, mi­kor betegségem már ott bujkált bennem?) valóság­ban átléptem, visszafordulásom után egy sereg pilla­natfelvételt fedezek fel riporteri táskámban: elő kell hívnom őket, különben egy életen át kínozna a lelki­furdalás, hogy veszni hagytam közöttük akár csak egyetlen olyat, aminek eredeti mintájáról eddig nem tudtam, se én, se mások.

Ami pedig a kötelező szerénységet illeti, ami vissza akar tartani tőle, hogy önmagammal foglalkoz­zam...

Fütyülök a szerénységemre. Egyszer már kifejtet­tem, hogy szerény csak én lehetek - a véleményem éppoly kevéssé lehet szerény, mint a szelíd és szemér­metes Newton binominális tétele, mely a világ legsze­rénytelenebb véleményét fejezi ki, mikor általános érvényt követel, vagy egy felfedezett gyógyszer rek­lámja, amivel segíteni akarunk.

Úgy látszik, nemcsak a véleményünkre vonatkozik ez, de élményeinkre is, ha az élmény emberi és nem­csak egyéni.

Van szerencsém hát a következőkben az olvasó ítéletére bízni, milyen mértékben sikerült érvényre juttatnom szemben a velem született orvosi diszkréci­óval a velem született páciensi indiszkréciót.

És most még valamit.

Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbi­ak a többiek számára, akikkel szemben szintén elő­zékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg van nagyobb többségben.

Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, mi­ért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: so­ha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ez­előtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegsé­gemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásá­val reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szí­veskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, va­jon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem mélta­tom, vagy pedig egy egész kötettel.

Mint látjuk, az utóbbit választottam.

Budapest, 1936

LÁTHATATLAN VONATOK

Ez év márciusában - tizedike felé lehetett - egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bank­fiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: „Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olva­só, főként, ha erősen családias képzetkörben mo­zog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népnevelés­től.

Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember szerepéről a társadalomban, vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek jövedelméből aztán annyi ráérő időt bizto­sítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírá­sához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy szín­darabot szoktak.

Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellenének előkészü­letek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni né­hány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog körmöm­re ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe jutott, hogy Pirandello öt­venhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen be­lekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta min­den héten megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli ezeket: szoká­sommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr - személye­sen nincs szerencsém ismerni - „szólásmondás” cí­men, minden héten bevesz egy aforizmát, függőle­gesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő, jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a valóságban, úgy látszik, az illető maga találja ki, csak szerénységből vagy művész­gőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt „eredeti” kuruc balladákat. Ilyen közmon­dásai vannak: „Ha csálé balra, jobbra bakafám” vagy „Asszonysírás repcepogácsa”. Most tessék el­képzelni, milyen nehéz egy keresztrejtvényben re­konstruálni egy ilyen ismeretlen közmondást a hi­ányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelős­ségre.

Sőt valószínű, hogy éppen akkor gondoltam er­re, mert jól emlékszem, mennyire fel voltam izgat­va. Ennyi volt a közmondásból: „Aki... on... terme... kuko is... szí”. Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a keresztrejt­vénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt), de annyi bizonyos, hogy nagyon dü­hös voltam. Mi a csoda az, hogy „...on terme... kuko is... szí?” Ilyen nincs. Egészen belevörösöd­tem a próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.

Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, me­netrendszerűen, hét óra tíz perckor.

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csi­korgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan ne­kilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a za­katolás halkul, mint az „Ej uhnyem” dallama, a munkásoké, akik hajót vontatnak.

Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.

Igen ám, de egy perc múlva megindult a követ­kező vonat, ugyanolyan ütemben. Dübörgött, za­katolt, elhalkult.

Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.

Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új jár­művet próbálnak ki? Az utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtom­mal, villamoskocsi van csak, az sem az Egyetem utcában.

Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.

Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyerekkorom óta, hogy ott­hon üldögélve, de különösen az utcán ballagtom­ban, a nevemet hallom hátam mögött - egy na­gyon halk, szinte süket hang suttogja: „Frici!”, mintha figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlős, szegény, régi ismerős szól­na, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a hang is, csak nem tudom, kié - elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit halottnak hittem, tá­voli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van, bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, to­vábbmentem, még kedveltem is e rejtelmes hangot. Ez más volt.

Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdü­börgés, olyan erős, hogy elnyomja a valódi nesze­ket; a pincér mond valamit, nem hallom.

S hiába - a hangnak nem látom a forrását.

Ez bizony nem a külvilágból származik - állapí­tom meg csodálkozva.

De hát akkor...

Odabent keletkezett a fejemben.

Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak nagyon különösnek és szokatlannak.

Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehe­tek őrült, teszem hozzá rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.

Valami más baj van.

KESKENYFILM

Otthon vacsorázom, Cinivel január óta legény­életet élünk, édesanyja Bécsben freudizmust tanul, és a Wagner-Jauregg klinikáján neurológiát gyako­rol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi konstrukciót mint gépet, hozom fel pél­dának. Cini ötödista, nem veszi észre, hogy termé­szetről és életről magyarázva, gyakran használom fel kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmiről beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsőbb osztályban fog tanulni, saját elmé­leteimet csempészem be, amikről még senki sem tud, kipróbálom rajta. Most a gondolkodás me­chanizmusa érdekli, szónokolok valamit, engram­mokról, „kitaposott” elektromos pályákról a köz­pontban, feltételes reflexekről, de gyorsan rátérek - mintha köztudomású dologról volna szó - ked­venc vesszőparipámra, a szervek „autonóm” mű­ködésével kapcsolatban. Szerveinknek külön-kü­lön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze, „beszélni” tudnak, csak érteni kell a szavukat. Ma­gamat hozva fel példának, ténynek állítom, amit - autizmus! - csak szeretnék: hogy én például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, kö­rülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik. Mi­kor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok va­lamit (analízis), elöl, a homlokom alatt történik va­lami - érzelmek, muzsika, indulatok (szerelem, gondolom közben, de ezt nem említem), a kopo­nya hátsó részén keletkeznek. Magamban elhatá­rozom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom kísér­leteimet - évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal irányítani lehetne a gondolatokat, mozgatni a ganglionokat, belülről, mint atléta az izmait, vagy zongoraművész az ujjait. Ezt az álmat­lanság ellen eszeltem ki évekkel ezelőtt, hogy el le­hetne aludni minden külső szer nélkül, ha rátalál­nék a képzelet-apparátusban, lent valahol, a nyúlt­agy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az egész központot, kiemelni a való­ságból, mint Archimédesz csigája a földet, megállí­tani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról be­szél, és hogy magasugrásban első lett. Szerényen, de némi lódítással (már az szemtelenség tőlem, hogy szerény vagyok - „mire szerény ön?” mondta Osvát egy fiatal költőnek) ifjúkori sporteredmé­nyeimet emlegetem. Ezzel kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átes­tem, nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy ezzel imponálni fogok Cininek.

Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem.

Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúrá­ért. Aztán titkárom, Dénes, jelentkezik, az iratszek­rényt, amit tegnap olyan olcsón vettem, politúroz­ni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják az embert: ha magam megyek el, fél­áron megcsinálják. El is megyek, jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerű kifejezéseket használok, ahogy egyszerű emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy művész úrnak szólít, tehát „felismert”. Utána a Bucsinszkyban gyorsan „leke­nek” egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tűnődöm, lapozgatom a levona­tokat, melyik novellát tegyem előre, arról nevez­ném el a könyvet. Előbb az „Anyám” címűre gon­dolok, de aztán, nem is tudom miért, a „Nevető betegek”-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint kötetcím: Kosztolányi „Bete­gek” című régi novellás kötete jut eszembe, már akkor gondoltam rá, hogy hívő és haladó íróhoz erőteljes szavak illenek, nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján nyava­lyákban tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a művé­szet, viszonylagosan, valami beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az előszobában B.-vel találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha tavasszal elindítjuk, jövő karácsonyra egyenesben va­gyunk. Átveszek egy levelet egy irodalmi társaság­tól, felolvasásra kérnek. Elhessegetem magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent Isten, mennyi levélre nem válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, meg a minisztériumba is fel kell menni, a protekció miatt, meg a jó Rózsi házvezetőnőm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettőre jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az első elemista Pali, remek mokány kölyök, palócos kiej­téssel (azt mondja: „ídesapám”, meg hogy „tik­hús” lesz estére) az ábécéskönyvéből magol vala­mit. Megüti a fülem: „Móricka olvas”, meg „Sa­muka ír”. Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép, modern ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káp­rázik a szemem, vagy ilyen liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán ebédnél, terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta versike „Szédereste” címen. Miféle könyvből tanulsz te, Pali? Előrelapozok, ki­derül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvé­ről van szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát von­ja, ő nem érti, mi az, a legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép, tiszta is­kola, a tanítónő olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa kitűnő, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul a földön, úgy röhög: na Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved, tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hősie­sen és dacosan válaszolgat, de aztán bőgni kezd, „nem akarok zsidógyerek lenni” ordítja. Később megnyugszik, már hancúrozik a pamlagon és mi­kor csiklandozom, kacarászva azt kiabálja: „hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jót van in­formálva.

Szundítok egyet, mert négyre a fiatal író jelent­kezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége, érde­mes-e neki... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan. Ötkor elhatározom, hogy azt a dolgot holnap délelőttre hagyom, bemegyek az ál­latkereskedésbe, ahol hónapok óta alkuszom egy akváriumra („antikvárium”, ahogy Erzsi mondja). Fodor Lacival, a kitűnő drámaíróval találkozom, spiritiszta dolgokról beszél, érdeklődöm egy filme­sített darabja iránt. Erről eszembe jut, hogy hatra egy amatőr filmegyesület előadására ígérkeztem, ahol pompás keskenyfilmeket mutatnak be zárt körben a bel- és külföldi tagok. Rajongok ezért a műfajért, a jövő filmjét látom benne, igazi, egyéni művészet lehetőségét, a jövő zenéjét. Az amatőrök örömmel fogadnak, mindjárt elindítják a gépet, néhány pályadíjnyertes keskenyfilm kerül a vá­szonra, gyönyörű felvételek. Igénytelen kaland a spanyol tengerparton, egy kisfiú reggeli sétája az erdőben, aztán egy jelképes rapszódia.

Nini, ez nagyon érdekes lesz. Orvosi film, ameri­kai amatőr vette fel. Cushing professzor bostoni műtőjében egy Jackson-epilepsziában szenvedő betegen koponyaműtétet végez. Sok műtétet láttam fiatal koromban, de valóságban ilyet még nem, fe­szülten figyelek. Az asztalra szíjazott betegnek csak a fejét látni, a tanár nekimegy, elegáns moz­dulatokkal előbb megskalpolja, a fejbőrt hátra­hajtja, aztán egy perforáló nagy fúróval körbelyu­kasztja a koponyát, majd leemeli a fejről, mint va­lami sapkát. Az agyhártyát - olyan, mint egy hajle­kötő háló, szinte természetellenes - tisztán, gusztu­sosan szétvágja, az agyvelő kocsonyáját látni, ahogy remeg és lötyög a csontcsészében. A tanár udvariasan félreáll, hogy a filmező dolgozhasson, megfordul, belemosolyog a gépbe. A jobb oldali nézőtársamhoz fordulok, hűvösen magyarázva az esetet, hogy orvosi tájékozottságomat fitogtassam. De mondat közepén észreveszem, hogy a levegő­nek beszélek, partnerem szép lassan, lábujjhegyen kiment a sötét teremből. Csakugyan, elég rémes ez a műtét, még ábrában is, már csak öten vagyunk, a többiek nem bírták, fölényesen mosolygok ma­gamban, lám, mennyivel edzettebb vagyok - igaz, elejétől fogva az a gyanú lappangott bennem, hogy be vagyunk csapva, lehetetlen, hogy ez élő ember, olyan mozdulatlanul fekszik, biztosan hullán csi­nálja a műtétet a tanár, demonstratív célokból, on­nan is gondolom, hogy vér alig folyik. Így is elég hátborzongató, gratulálok gyomromnak és idege­imnek, jól tudom fegyelmezni magam, egyszer egy tömegakasztást is végignéztem. Egyik az öt közül, hátam mögött (tisztelőm és pszichoanalitikus) elő­rehajol, és suttogva emlékeztet egy régi elméletem­re az emberi értelem anatómiájáról. Őszerinte ez csak jelképes, de én előkelően kifejtem, hogy vala­mikor a valóságban is lehetséges lesz, mire ő mo­solyogva megjegyzi, hogy itt egy kis ellentmondás van, mert ahhoz, hogy például valaki rászánja ma­gát egy ilyen műtétre, előbb kellene kivenni a féle­lem központját a fejéből. Méltánylom a viccet, de nem nevetek, mert szegény Havas barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, mikor valami agydaganatban elpusztult (akkor hallottam elő­ször, hogy ilyen is van), emlékszem utolsó napjai­ra, elferdült arcára, a béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált. Hideg fut végig a hátamon, mint akkor - milyen lelkes, lángoló, rajongó, nagyszerű tehetség volt! Milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most elviszi magával, tönkrement agyvelejé­ben, nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelő: milyen borzasztó ez, egy kicsit én is meghaltam vele, és ilyen nyomorultan és ostobán! Hát érdemes hinni magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész? De aztán gyorsan megnyugtatom magam azzal a bizonyos, gyermek­koromból megmaradt, dogmává erősödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak másokkal történ­hetik, velem nem.

De hét órakor, ugyanabban a kávéházban, ugyanott: percnyi pontossággal, mint tegnap, meg­indulnak a vonatok.

Most már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy belül zakatol valami, a dobhártyámon. Ahogy emlékeimet rendezve, azt a délutánt fel­idézem, csodálkozva kérdem magamtól e pillanat­ban, hogy lehet az, hogy a délutáni mozi emléke nem társult bennem a furcsa új tünettel, azzal a za­katolással, aminek oka (ma már tudom) a carotis nevű ütőér izgalma volt. Eszembe se jutott párhu­zamra gyanakodni, kicsit bosszankodtam, és rög­tön elhatároztam, hogy a fülemmel van valami baj, lehet, hogy zsiradék gyűlt össze a járatban. Ezt nem szeretem, kedvelem a tisztaságot, és túl szép­nek igazán nem mondható testrészeimre éppolyan hiú vagyok, mint egy moziszínész vagy egy fiatal nő. Csak persze okosabb vagyok, hogy ezt észre le­hessen venni rajtam, itt is általánosító elmélettel kábítom el intellektuális önérzetemet, mely tiltako­zik ellene, hogy a testemet éppoly fontosnak tart­sam, mint a lelkemet, a létért való harcban. Ki­eszeltem, hogy az élő testnek, végig a természetben kettős jellege van: egy belügyi, életfenntartó, egy, mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelően min­den szervünk kétféle, egészen különböző célra és feladatra van berendezve: a szem nemcsak látó­szerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemű embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk, s a száj, a szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felső nyílása, evésre való eszköz, ha­nem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, me­lyek takarékossági célból, végig az egész állatvilá­gon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.

Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a kettősséget, azért hagytam ma­gamon lógni lelki hiúságom (önfenntartó ösztö­nöm) ellenére, testi hiúságomat is, ezt a kényes, oly könnyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot.

Így hát másnap, újra elhalasztva a tegnapi elin­téznivalót, beállítottam a klinikára, a jó nevű fül­specialista tanárhoz. Szerény, rokonszenves, fiatal ember, nagyon kedvesen fogadott, meghívott ren­delőjébe, ahol tudományos kérdésekről is beszél­gettünk, még készülő érdekes szakkönyvének egy fejezetét is ideadta, látván, hogy érdekel a dolog. Orromba, kedélyes csevegés közben, hosszú drótot dugott vattával, ami az Eustach-csövön át fülembe szaladt. Fogamat csikorgattam, hogy ne tudjak til­takozni, úgy tettem, mintha észre se venném, mi­kor kihúzta a drótot, folytattam az elkezdett mon­datot. A végén odavetően megjegyezte, hogy füljá­ratgyulladásom van, és ezzel bőségesen magyaráz­ható a hallucinált zakatolás. Ezután mint humoris­ta, elmondtam neki, hogy egy selypítő orvos a szü­lészhez küldte egyik nőismerősömet, aki fülészt ér­tett, járt is hozzá, elhanyagolta valódi baját, s a végén belehalt a félreértett betűbe. A tanár úr jót nevetett a helyszínen rögtönzött anekdotámon.

RÖVID HETEK ÉS EGY HOSSZÚ PILLANAT

„Munkás embernek rövidek a napjai, hosszú az élete.” Már az iskolában tetszett nekem ez a mon­dás, bár mindig éreztem, merőben hamis, s ami a legnagyobb baj, még fordítva sem használható. Fő az, hogy paradox, önmagának ellentmondó, s ezért jó irányban keresi az igazságot, ahová tapasztala­tom szerint csak ellenkező oldalról lehet elindulni, lévén a lét kettős, pozitív és negatív áram harcából származó valóság. Annyi bizonyos, hogy ezen a három héten, április elejéig, erősen dolgoztam és szaladgáltam, de napjaim azért nem voltak rövi­dek, sokat töprengtem és fecsegtem, valami nyug­talan és fárasztó élénkség vett erőt rajtam. És nem hagyott békén az „elintéznivaló”. Életem folya­mán ez a homályos érzés, hogy nekem valami „el­intéznivalóm” van, valamit ottfelejtettem, valami­ért vissza kellene menni, valamit s méghozzá a leg­fontosabbat, kihagytam, holott éppen a valamiről van szó, különben talán nem is jöttem volna a vi­lágra - ez a noszogató, sürgető parancs gyakran je­lentkezett, de soha ilyen határozottan és makacsul. „Le kellene tenned a doktorátust” - mondtam ma­gamban gúnyosan, Imre barátomra gondolva, aki egyszer bevallotta, hogy viharos és kalandos életé­nek döntő pillanataiban mindig jelentkezett benne ez a hang, hogy talán mégis jobb lett volna annak idején letenni a doktorátust, ahogy a szülei akar­ták. De mit kell nekem elintézni? A kusza selyem­gubancban egy fonalat keresek, aminél fogva az­tán az egész gubót le lehetne bonyolítani. Mindig azzal nyugtattam meg magam, hogy hiszen mind­egy: ha a lánc megvan bennem, akármelyik szemét fogom meg, mindig az egész lánc megmozdul. Ezért írtam annyi rengeteg cikket is például, az egyetlen, ezerkötetes regény helyett, amit gyermek­koromban terveztem.

Egy költő barátom, kissé tág értelemben, azt ma­gyarázta, hogy „magamat keresem”. Igen ám, de akkor ki az a magam és hol találom meg a sok kö­zül, akiket itt vagy ott felfedezek, miről ismerem meg?

Egy délelőtt minden ok nélkül befordulok a vá­sárcsarnokba - lődörgök a pultok közti utcákban, nézegetem a főzelékes kupacokat, gyümölcsdom­bokat: a káposztásteknők, uborkáshordók sárgán és zölden kérkednek. Mint drága pointe-lace csip­kék, függenek a zsigerek a mészárszék előtt, sajthe­gyek ingerelnek, hogy fúrjam át magam, alagutat vájva, mint a kukacok; kettészelt harcsák rózsaszín húsa dagad a vizes deszkán. Sokszor hittem ma­gamról, hogy tulajdonképpen haspók vagyok, utó­da ősömnek, az egysejtű amőbának, aki mindent bekap, ami útjába kerül. Különösképpen nincs ét­vágyam, a szokásos kóstolgatás is elmarad.

Másnap a vágóhídra megyek ki, azzal áltatom magam, hogy riportot fogok írni. Ökröt vágnak ép­pen: halkan bőgve, kelletlenül ódalog a fal mellé, de azért nem ellenkezik. Lesüti a szemét, ahogy a legény elébe áll, szétterpesztett lábbal, magasra emelve a taglót - mintha restellné a dolgot, de be­lenyugszik, hogy be kell tartani az emberrel kötött szerződést, mely szerint élete utolsó éveiről le­mond, hogy az első éveket gondtalanul, harc nél­kül, jó legelőn tölthesse. Mint