: Igézet 1.

De itt már nincs mit szólni… A szívem nyugtalanul ver, nem tudom, odakint mi vár majd rám. Vajon hisznek nekem? Vagy rosszindulatúan elutasítják minden szavam? Az igazat valljam, vagy hazugság árán mentsem az életem? Önmagukban már rég ítéletet mondtak felettem… igen. Érzem. Próbálom elterelni a gondolataimat, s hogy kihasználjam a kínzó várakozás üres perceit, jó alaposan szemügyre veszem a szobát. A dohos padló deszkái minden apró mozdulatomtól megnyikordulnak, s én valamennyi neszre összerezzenek. Félek, hogy értem jönnek… De nem. Még nem.

Tekintetem hálóba került pilleként verdes valamilyen kiutat keresve. Csupán egyetlen nyitva felejtett ajtó, egy gondatlanul bezárt ablak, hogy, futhassak, mindegy, hogy hová, csak el innen jó messzire… Ám sehol semmi, szemem hiába kémlel a félhomályban. Pusztán a faragott faajtó résein szűrődik be némi fény. Felnézek, és látom, hogy a fejem fölött hatalmas foltokban penészedik a plafon. A padlásról leszivárgó vízcseppek lassan követik egymást, mintha az én időmet számolnák vissza. Minden egyes tompa koppanás a padlón egy-egy újabb perc lejártát jelzi. Azt sem tudom, mióta vagyok itt, egy órája, vagy kettő…? Az időérzékem teljesen elhagyott. Csak a sarokban egyre növekvő tócsa méretéből következtetek arra, hogy hosszú ideje várakozom. A lábam is erősen zsibbad, de valami belső erő azt súgja, nincs már sok vissza. Az átnedvesedett falakról lassan pereg a megsárgult festék, akár a megvénült testről a hámló bőr. A szobát kellemetlen, savanyú szag lepi be. Nem kedvelem a bezártságot, egyre nehezebben veszem a levegőt. Még önmagamnak sem akarom bevallani, de valósággal rettegek. Pedig nem követtem el semmi bűnt. Egyetlen hibám, hogy mikor ártatlanságomat bizonyítom, más istenre esküszöm, mint a keresztény hitbuzgóságukban elvakult falusiak.

Kintről fojtott motozás hallatszik, majd egy öblös férfihang így szól: „Vezessék be a vádlottat!” A hatalmas ajtó nehézkesen kinyílik, s egy őr keze ragad meg hátulról. A hirtelen fény egy pillanatra elvakít. Azt remélem, kint majd könnyedebben lélegzem. Tágas, világos terembe lépünk át, ám fülledt pára csapja meg az orromat. Rengeteg ember van idekint, még a karzaton is zsúfoltan ülnek, nem csoda, hogy ilyen elhasznált a levegő. Minden szempár rám szegeződik, én pedig rezzenéstelen arccal viszonzom a bámulásukat. Többnyire felháborodást, megvetést olvasok ki a tekintetekből. A főkötős nők ijedten összesúgnak, a férfiak bajszuk alatt mormolják: „Igen, ő az!” Egy ráncos vénasszony viszolyogva csóválja meg a fejét, és keresztet vet, mikor elhaladok előtte. A hátsó sorból hosszú szoknyás édesanya rohan el rémületében, karján még pólyás kisdedével, s nagy robajjal csapódik be mögötte a tárgyalóterem ajtaja.

Lassan ballagok, próbálom húzni az időt. Ez még az első tárgyalás csupán, de már most tudom, nem vár rám semmi jó. Eddig valamennyi falumbeli a halálával fizetett, mikor boszorkánysággal vádolták. Lábam meg-meginog a fáradtságtól. Tegnap éjjel óta, mikor értem jöttek, s a fogházba cipeltek, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A vallatás megaláztatásai ellenére büszkén s töretlenül lépdelek. Recseg-ropog alattam a szúrágta parketta, de a zsivajjá erősödő motyogás elnyomja járásom neszét. Kísérőm nagyot taszít rajtam, mikor a pulpitus elé érek. Szívem a torkomban dobog. A bíró köpcös, pirospozsgás kis ember, de szemében nem látok jóindulatot. Megköszörüli torkát, s a nevemet mondja, majd a mellém lépő fiatal fiú közreműködése által a Bibliára is meg kívánnak esketni. A fiú még nálam is jobban retteg, majd’ kiejti remegő kezéből a könyvet. Ránézek, épp elkapom pillantását. Tőlem fél! Jobban körülnézve a teremben rájövök, itt valójában mindenki reszket tőlem.

Látom már, miféle tárgyalás lesz ez. Védelem nincs, a per kimenetele kétségtelen. Ha akarják, bármit rám bizonyítanak, itt az én szavam mit sem számít. Az egészet előre lejátszották, összepróbálták, s a premier csak számomra végződik csúfos bukással. Az, hogy valóban ártatlan vagyok a kutyát sem érdekli. Magas, sápadt ember lép mellém. Sárgás bőre egészségtelenül fénylik, zsíros, fekete hajába szürke szálak vegyülnek. Az egész megjelenése, émelyítő bűzű kölnije undorral tölt el. Arca sovány, beesett, mélyen ülő sötét szemeiből árad a rosszakarat. „Az inkvizítor úr szól…” – súgnak össze a teremben ülők. A férfi fellengzős félmosolyra húzza a száját, mikor rám néz, majd így szól a jegyzőhöz:

- Most aztán készítse a pennáját, nótárius úr, azt akarom, hogy a bestia minden egyes szavának írásos nyoma maradjon!
- Úgy lesz, uram, úgy lesz – mondja a jegyző, s félve pillant rám vizenyős szemeivel, mint aki azt várja, hogy menten békává változik.
Tőlem jobbra, egy hosszú asztalnál öt férfi foglal helyet. Az egyik a vidék legelőkelőbb grófi családjának sarja, szemmel láthatóan élvezi az egész tárgyalásnak csúfolt színjátékot. Az asztalnál ül még a helyi plébános, és további egyházi méltóságok, nyakukban lógó fényes, drágakövekkel kirakott arany keresztjük előkelő rangról árulkodik. Az inkvizítor felelősségteljesen végigmér, sajnálkozó arckifejezést vesz fel, majd ódai hangon felolvassa a vádakat. Mikor végez vele, nagyot sóhajt, arcáról eltűnik a szánalom álcája, és hozzám fordul.
- Minden lélek dicséri az Urat! – mondja, mintha csak ki akarná űzni belőlem a bennem lakozó rossz szellemet.
- Én is dicsérném, ha tehetném. – felelem. Válaszom általános felháborodást vált ki.
- Vallj színt, hogy megmenthessük lelkedet!
- Nem követtem el bűnt.
- Igaz-e, hogy az ördöggel cimborálsz? – kérdi.
- Nem, nem igaz. – felelem nyugodtan. Megdöbbenti higgadtságom, és hogy nem hallatszik ki válaszomból a félelem legcsekélyebb akkordja sem.

- Válaszolj nekem, kötöttél-e szerződést a sátánnal? – kérdi erőszakosan.
- Nem, nem kötöttem. Nem hiszek a sátán erejében.
- Valld be bűnöd, s térj meg, lányom, akkor még megóvhatjuk lelkedet!
- De én nem tettem semmi rosszat!
- Bizonyítékaink vannak, több tanú is vallott ellened. Vagy tagadod, hogy teliholdkor az erdőben jársz két társaddal, és áldoztok a gonosz erőknek? Hogy vad orgiákon paráználkodsz a sátánnal?
- Igen, tagadom. Ez nem igaz, ártatlan vagyok! – a felbolydult tömeghez fordulok - Hányszor segítettem már a falusiakon? Számtalanszor! És most mégis ellenem vagytok? Mondjátok meg neki, ki vagyok én! Hogy nem vagyok gonosz! Ki segített nektek, mikor megbetegedtek a jószágaitok? Ki adott gyógyító főzetet, mikor csecsemőtök a halálán volt? Én! Mondjátok hát meg neki… - próbálkozom kétségbeesetten, ám a közönséget nem hatja meg segélykérő monológom.

- Vallottak ellened. Elmondták, hogy megöltél két erős tehenet a Tornay birtokon, mikor gyógyítani hívtak. Mindezt pedig bosszúból tetted azért, mert az úr fia nem téged vesz feleségül! - mondja az inkvizítor.
- Ez nem igaz, nem én tettem.
- Igaz-e vagy sem, hogy a Tornay fiú nem téged vesz el?
- Igaz … De ez nem tartozik magukra! Az apja tiltotta el tőlem…
- Szóval az idős Tornay gazdát okolod emiatt? Dühös vagy rá, amiért nem engedi, hogy találkozz a fiával?
Ekkor meg sem várva válaszomat a bíróhoz fordul:
- Méltóságos úr, bár soha nem öröm, mikor egy ily’ zsenge leány bűnösségét vagyok kénytelen bizonyítani, de úgy érzem, ez alkalommal sem hallgathatom el a tényeket! Tornay Miklós két napja ágyban fekszik. A plébános már feladta neki az utolsó kenetet, nem húzza már sokáig szegény öreg. Hatalmas kínok közt vonaglik, testén kellések nőttek, láz gyötri. Messze földről hozatott orvosok sem láttak még ilyet soha. Próbálkoztak mindenféle orvossággal, érvágással, semmi nem használt. A plébános azt mondja, egyértelműen megátkozták. Bűbáj okozza a félelmetes kórt, mely egyik napról a másikra döntötte le a lábáról szerencsétlen jámbort. Több tanú állítása szerint is Tornay uram megbetegedésének estéjén ez a némber itt -s színpadias mozdulattal felém int - a magashegyi erdőben tartózkodott, s zagyva nyelven fohászkodott a sátánhoz. Ő bocsátott halálos átkot az öreg Tornayra!
- Nem igaz! Soha nem ártanék senkinek! Aljas rágalom! Hazudik! – kiáltom mérgemben.
- Látjátok, hogy kikelt magából! Ha ártatlan lenne, nem háborodna így fel! Bűnös! Boszorkány! – üvölti meglepően vöröslő fejjel az amúgy falfehér inkvizítor.
- Nem igaz! Ludovika, legalább te segíts, te tudod, mi az igazság. Mondd el nekik, kérlek. – fordulok könyörögve az első sorban ülő, szőke, angyalarcú lányhoz. A lány meredten néz rám hatalmas kék szemeivel…
- Ő már vallott. Méghozzá ellened. Elmondta, hogyan próbáltad rávenni, hogy adjon neked a véréből rontó bűbájodhoz. Felesleges tovább tagadnod…

Amíg az inkvizítor ezt elmondja, végig a lány arcát figyelem. Nem hiszem el, amit hallok. Pedig a nagy kék szemek nem hazudnak… Mindent tökéletesen ki tudtok olvasni tündöklésükből: „Igen, elárultalak. Én jelentettelek fel! És Tornay Péter engem vesz feleségül, igen, engem, nem téged, te szerencsétlen!” A lány megrántja vállát, hullámzó szőke tincsei megrázkódnak. Kajánul elmosolyodik, s közben érzem, hogy belül nevet… boldog és elégedett. Biztos benne, hogy elítélnek, és a halálomat kívánja. Senki nem gyűlöl engem ebben a teremben úgy, ahogyan ő.
- Elárultál! Mit vétettem ellened, mondd! A nővéremnek hittelek, óvtalak, megosztottam veled mindent, amit tudok, és te elárultál! Te…
Lassan elindulok a lány felé, s ekkor lefagy arcáról a mosoly, elkezd félni tőlem, immár ő is retteg. Felkiált, és segítséget kér:
- Segítsenek, az Istenért, engem is meg akar ölni! Boszorkány! Segítsenek!
Hirtelen az őr elkapja a karomat, és erősen a földre lök. A plébános is mellém ugrik, és latin nyelven próbálja kiűzni belőlem a sátánt, szentelt vizet locsolva az arcomba. Pedig dehogy akarom én bántani Ludovikát. Csak a miértet akarom tudni, mindennek az okát, hogy miért gyűlöl engem, miért akarja, hogy végezzenek velem? Az inkvizítor is mellém lép, s fennhangon így szól:
- Rontást bocsát a lányra is! Egyértelmű! Vádunk teljes igazolást nyert! A sátán szövetségese! Becstelen gyilkos! Erkölcstelen némber! Boszorkány!
Szavai mérhetetlen indulatot keltenek bennem. Már nem tudok gátat szabni a feltörő dühnek, erőm megállíthatatlanul tör felszínre. Könnyedén kiszabadulok az őr szorításából, s karom egyetlen mozdulatával a falhoz röpítem a körülöttem állókat. Az ajtók és ablakok hirtelen kicsapódnak, a teremben szélvihar támad. A kalapok és fejkendők, újságpapír, por és szemét, minden, amit csak felkap a szél szabályos körré rendeződik a levegőben, mintegy burkot alkotva körülöttem.
- Aljas rágalom! Nem vagyok sem becstelen, sem pedig gyilkos! Ítéljenek belátásuk szerint, de azt tudniuk kell, hogy soha nem ártottam senkinek! – ordítom.

Kitörésem hatalmas riadalmat kelt. Többen kirohannak az épületből, a nők sikongatnak, a férfiak asszonyaikat próbálják óvni tőlem, s gyalázatos dolgokat ordítanak felém. „Gyilkos! Boszorkány! Vesszen!” – ezt hallom mindenfelől. Az inkvizítor nyugtatja a népet, én pedig idegesen pillantok körbe. Hol az őr? Váratlanul erős ütést érzek a tarkómon, és összerogyok a fájdalomtól. Szédülök, s újabb ütést éri a fejemet. Már nem látok semmit, csak a hangokat hallom. A hangokat, amik azt kiáltják: „Boszorkány! Halált rá!”

Felgyorsulnak a képek. Már este van, s hosszú idő telt el az első tárgyalás óta a vármegyeházán. Kényelmetlen testhelyzetben fekszem egy szekéren. Próbálok mozogni, de húsomba vág a kötél, amivel csuklómat és bokámat rögzítették, nehogy bárkinek is ártani tudjak. Az egész testem sajog, a válogatott kínzások sora a fogházban megtette hatását. Vallottam. Vallanom kellett. Kicsikarták belőlem a szavakat. Előre megírt beismerő vallomást dugtak az orrom alá, mikor már annyi erőm sem maradt, hogy a tollat és tintát fogjak a kezembe. Gyenge vagyok. Érzem, ahogy arcomon forró vér csurog végig, de már nem érdekel. A szekér minden egyes döccenésénél ordítani tudnék a fájdalomtól, de nem teszem. Érzem, lassan vége. Vége az egésznek. Megtámasztom a fejem egy deszkán, s felnézek az égre. Ragyogóan szép az este. Fogyó Hold van, utolsó negyed. Békésen kifújom a levegőt, s a hidegben megfagy leheletem. Hallgatom, ahogy nyikorog a kerék. Nem éppen az angyalok harangja, de nekem muzsikának tűnik. Talán az utolsó hang, amit hallok. Eszembe jut egy régi ige: „A kerék körbe, körbe, körbe jár…” Még szegény anyám tanította valaha. Szemem előtt régi emlékek tűnnek fel. Látom anyám arcát a gyertya fényében, látom a saját arcom a víztükörben, látom Tornay Péter arcát, mikor ölembe hajtott fejjel kacag. Elmémre lassan köd ereszkedik. Magam is csodálom, de kedvemre való ez a nyugalom. Ám nem sokára emberek moraja üti meg a fülemet, s a szekér megáll, megérkeztünk.

Levesznek a szekérről, menni is alig bírok, de még átkozódnak a körülöttem állók. Leköpnek, megvetnek, de babonásan irtóznak is tőlem. Ez alkalommal azonban ők az erősebbek. Nem tehetek semmit, beletörődtem a sorsomba. A tömeg kettéválik, úgy tűnik az egész falu idejött, hogy lássa a parádét. Elindulunk, s a sötétből hirtelen kirajzolódik egy hatalmas farakás alakja. Máglya, igen, pontosan amire számítottam, mégis megdöbbent valami. Az emberek megveszett állatokként követelik halálomat. Gyűlölnek, bűnösnek kiáltanak, pedig nem tettem semmit. Többségük még csak nem is ismer, soha nem látott ezelőtt. Ismerős arc tűnik ki a sokaságból, s lép elém. Ludovika az.
- Az Úr vigyázza lelkedet! - mondja álszent mosollyal, és sót szór a lábam elé, hogy megkösse az erőmet.
Hiába próbálkozik, már rég nem tudok varázsolni. Túlságosan legyengültem, úgy érzem, nem bírnék mágiát használni. Az inkvizítor is előkerül, felolvassa az ítéletet, amiből csak foszlányok jutnak el a tudatomig: „ ... ennek okáért mi, az inkvizíció bírái, e község lelki üdvének védelmében…az Úr 1632. esztendejében… boszorkányság vádjában bűnösnek találtuk… az ítélet tűzhalál”. A máglyához vezetnek, és átadnak a hóhérnak. Hatalmas, tagbaszakadt ember, arcát fekete csuklya takarja el. Gyakorlott mozdulatokkal fogja át a karom, és vezet fel a farakás tetejére. Érzem, ahogy reszket, tart tőlem, nyilván ő is hallotta a falusi pletykát a tárgyalásomról, hacsak nem volt ott ő maga is. De mintha tétovázna. A sok lányra gondol, akiket előttem ártatlanul vezettek a vesztőhelyre, tudom, ők járnak a fejében.
- Megbocsátok… - suttogom, hogy megkönnyítsem a dolgát. Ő nem tehet arról, hogy ide jutottam, teszi, amit tennie kell, megdolgozik a pénzéért.
- Nem tartok rá igényt, te hitvány boszorkány! – mondja keményen, és rettentő erejű pofont kapok a bal orcámra, amitől legyengült testem feladja a küzdelmet, és elájulok.
Percek multán térek csak magamhoz, ekkor már a máglyán állok, egy oszlophoz kötözve. Alattam éppen azon munkálkodnak az ítélet végrehajtói, hogy lángra lobbantsák az esti párától átnedvesedett fát. Százak ordítják felém: „Pusztulj! Az Úr tudja, mi az övé!” Nem érzek félelmet, rám a lángokon túl egy új élet vár. Némán esküszöm arra, hogy Ludovika megbűnhődik még az árulásáért. Nem hagyhatom, hogy másoknak is ártson, az ő ereje és gonoszsága együtt veszélyes fegyver. Lassacskán belobban a máglya, s felfelé áramlik a hő… egyre forróbb és forróbb… Még összeszedem magam, és egy utolsó erőfeszítést teszek…Halkan fohászkodom…

„Mit ellenem elkövettél, triplán hullik rád majd vissza,
Eloldom minden kötelékünk, s te leszel, ki a gonoszság levét issza.
Fogyó Holdnak fényénél Hekaté, te légy ki segíted varázsom,
És nem a lelkem, csak a testem, mi megég e parázson.
Rontásod elűzöm magamtól, és mindig figyellek, bárhova mégy,
Megkötöm elszabadult kezed, nem hagyom, hogy rosszat tégy.
Hekaté, Brighid, Diana,
Lilith, Káli, Cardea,
Ízisz, Démétér, Inanna,
A háromszor három hatalma nálam, hatalmad ellen,
Háromszor három segít, ha baj van. Úgy legyen!”

A lángok hirtelen csapnak fel… Ez iszonyatos… A vörösen táncoló lángnyelvek már a térdemet nyaldossák… Nem bírom… Elviselhetetlen a kín… És a fülemben még mindig itt visszahangzik a szekér nyikorgása… az utolsó hang, ami megragadt bennem… Minden olyan homályos, olyan távoli… Csak az az irtózatos fájdalom, az nem akar szűnni… Mintha ezernyi tűvel egyszerre gyötörnék a testemet… Érzem az égett hús szagát… Fojtogat a füst… Neeeeeeeehh… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!