-Fázol? Lassan be kellene mennünk.

-Ne még! Most majdnem olyan, mint rég!

A fiú elkomolyodott, tompa puszit lehelt a lány homlokára.

-Jól van, Kicsim, ahogy szeretnéd.

Mély csend ült le közéjük. Talán mindketten ugyanarra gondoltak. Ugyanarra a szombat éjszakára.

Lassan leköszönt a Nap az égről, sötétbe borult a táj.

Felemelkedtek a fűről. Az ölelő kar továbbra is oltalmazón hajlott a lány vállára.

-Gyere, vigyázz, óvatosan lépj!

A lány belebújt az ölelésbe, engedelmesen lépkedett. Óvatosan, vigyázva.

A tóparti kis ház az ő igazi birodalmuk, mindig ide húzódtak el a világ elől. A fiú meggyújtotta a kopott kis petróleumlámpát, aztán lehúzta az ágyról a kockás plédet és a lány köré csavarta.

-Jó így?

-Igen. Na, ne félts már annyira, nem fagyok meg! – húzta mosolyra a száját.

„Istenem, milyen gyönyörű!” – gondolta a fiú.

Leültek a heverőre, összegubózva, egymásba fonódva.

-Odakinn…odakinn azt mondtad…hogy majdnem olyan, mint rég…mint azelőtt.

-Igen. Az jutott eszembe, mikor még minden hétvégén kijártunk ide. Ültünk a tóparton, nagyokat hülyéskedtünk. Emlékszel, mindig felvettél a hátadra, mint egy liszteszsákot, úgy hoztál be ide, aztán végigdobtál az ágyon. – hangosan felnevetett.

-Hát hogyne emlékeznék. Aztán az egérke kirágta a zsákot.

-Igen… - kacagott fel a lány – a száddal vetted le rólam a ruháimat! Nagyon ügyes voltál, be kell vallanom! Milyen szép volt! Olyan jó azokra az időkre visszagondolni! – egy könnycsepp csordult végig az arcán. Gyorsan beletemetkezett a takaróba, nehogy a fiú észrevegye.

-Huh, na vegyük ezt le most már, kezd melegem lenni. – bújt ki a vastag plédből. Ahogy a háta mögé tolta, melleinek körvonala szépen kirajzolódott a blúzán. A fiú nem tudta nem észrevenni. Pillantása sóváran rátapadt. „Nem, nem még….még nem merem!”

Végigdőltek a heverőn. Összeölelkőzve feküdtek. A lány odadörgölte orrát a fiú mellkasához. Jó mélyen beszívta testének finom illatát. Keze felfedezőútra indult. Megtalálta az arcát. Végighúzta ujjait a halántékán, az álla vonalán.

-Nem borotválkoztál – nevetett.

-Csak két napos – védekezett a fiú.

-Két napos drótkefe.

Simogató keze tovább vándorolt. Beletúrt a hajába, a tarkóját cirógatta, majd megpihent a mellkasán.

A fiú vágyakozva sóhajtott fel. Minden porcikája kívánta a lányt, de félt, hogy nincs még itt az ideje, hogy talán nem is illik, hogy visszautasítják…

Rossz emlékek kavarogtak az agyában. Megint arra gondolt. Újra és újra!

Három hónapja történt a baleset. Itt voltak a kis kunyhójukban. Boldogan, önfeledten, mint mindig. Sokat nevettek, hosszasan szerelmeskedtek, a jövőjüket tervezgették. Későre járt már, indulniuk kellett. Az út forgalmas volt. Szombat éjszaka lévén a bulikból ész nélkül cikáztak hazafelé az autók.

Egy kocsi a semmiből, fékcsikorgás, csattanás, majd nehéz, sötét csend. Ő megúszta egy töréssel. De Denisa….! A szembejövő autó fényszórója és sofőrjének riadt tekintete volt a legutolsó kép, amire a jövőben emlékezhet. Örökre megvakult. „Erős ütés érte a látóközpontot” – hallja még most is az orvos szavait – „De rosszabbul is végződhetett volna. Örüljenek, hogy életben maradtak!” „Rosszabbul? Talán nem elég rossz ez is?! Ez a csodálatos, életvidám, fiatal lány. Aki soha többé nem láthatja a lemenő Napot, amiben annyira szeretett gyönyörködni. Nem láthatja a virágokat, az embereket, a tárgyakat, a gyermekei mosolyát…. Milyen élet ez?!”

Azóta nem jártak itt. Nyomasztóak voltak az emlékek. Azóta nem is érintették egymást – szerelmesen.

A fiú felkönyökölt, tekintete elidőzött a lányon. Kedves, mosolygós arc, szépen ívelt szemöldök, fitos orr, vékony, pajkos ajkak. Ez volt ő. A „Kicsi Kincs”, ahogy mindig szólította. Most olyan mintha őt nézné, de tekintete üres, a pillantása a semmibe vész.

Gombóc nyomult a torkába.

Ujjaival kisimított egy kósza sötét tincset a lány homlokából. Gyengéden megérintette ajkait, arcát cirógatta.

-Olyan szép vagy!

Végigsimította a vállát, lehúzva róla a vékony kis blúzt. Szétpattant a két felső gomb. „Talán nem szabadna.”- vívódott magában.

A fedetlen gömbölyű váll látványa hihetetlen érzéseket váltott ki belőle. Legszívesebben felkiáltott volna, sírva – őrjöngve ordította volna világgá fájdalmát, ami három hónapja marta a szívét, testét, mindenét. „Miért kellett ennek így történnie? Ki a hibás mindenért? Mi lesz ezután? Lehet így élni??” Tépte, kínozta a bűntudat, a kilátástalanság, a vágy… mind egyszerre! Ölelni akarta, érezni, szorítani, soha el nem engedni, úgy, mint azelőtt. „De lehet-e bármit is úgy, mint azelőtt?”

-Miért vagy csendben? – kérdezte a lány.

-Csak nézlek. És kívánlak – mondta ki váratlanul.

Denisa finom, meleg kis keze a fiú arcát kereste. Mikor megtalálta, ujjait a tarkójára kulcsolta, beletúrt a hajába és közelebb húzta magához. Hosszú, lassú csókban forrt össze az ajkuk. Mindketten beleborzongtak az érzésbe.

-Nick, kérlek, oltsd el a lámpát! - súgta a fiú fülébe alig hallhatóan.

-Miért?

-Azt szeretném, ha sötét lenne a szobában.

A fiú kibújt az ölelésből, engedelmesen a petróleumlámpához lépett. A fény kialudt, vastag sötétség ereszkedett a szobára.

„Sötét van. Minden rendben, csak sötét van” – ringatta magát illúzióba a lány. Ajkait beharapva próbálta visszatartani könnyeit.

Hosszasan simogatták egymást. Szép lassan lekerültek a ruhadarabok, lágy csókokat leheltek a mezítelen, puha bőrre.

Denisa szorosan odabújt kedveséhez. Minden porcikájával érezni akarta. Mellei odasimultak a fiú erős mellkasához, lábát összekulcsolta lábai fölött, tenyerével hátát, karját simogatta. Csodálatos érzés volt bőrén érezni testének melegét, szagolni illatát, érezni csókjának ízét. Minden apró részletre erősen koncentrált, minden pillanatot, minden érzést ki akart élvezni.

A két test lassan összeforrt. Óvatosan, mintha csak először tennék. A fiú tenyerére támaszkodva kicsit megemelkedett, gyengéd, ringatózó mozgásba kezdett.

Ahogy haladtak a gyönyör útján, úgy erősödtek a mozdulatok. Testükön verejték gyöngyözött, fokozódott a szívverés, gyorsult a ritmus, sóhajok, nyögések hallottak, a vágy, a mámor, a kín, a fájdalom lüktetett minden mozdulatban.

Ahogy szétáradt bennük a kéj, úgy oszlott semmivé a valóság. Csak lebegtek a gyönyörben úszva, felszabadulva, bódultan, kábán hosszú-hosszú percekig. Aztán megpihentek egymáshoz bújva.

-Szeretlek! – súgta a fiú.

-Így is?

-Te buta! Mindenhogy! Tudod, te vagy az én Kicsi Kincsem! Soha el nem eresztlek!– és szorosan magához húzta.

Könnycseppek csordultak végig a lány arcán. Maga sem tudta biztosan, a szomorúság, vagy a boldogság könnyei-e ezek…