-Miért választottad ezt a pályát?

-Nagyon rossz voltam az iskolában. Már az általános iskolában is, onnan átmentem egy nyolc osztályos gimnáziumba, de valahogy azt sem bírtam, így magántanuló lettem. Sajnos olyan voltam, ha valami nem érdekelt, azzal egyáltalán nem törődtem - hiába volt a szülői, vagy a tanári fegyelmezés. Aztán rájöttem, hogyha verseket tanulok - az könnyen ment - és elindulok versmondó versenyeken, azzal lehet büszkélkedni, és attól könnyebb lesz a matek és a fizika órán is. Szóval így indult, valamiféle túlélési taktika volt, aztán elkezdtem színházazni - gimisként. A főiskolára negyedszer vettek fel, előtte három évig az Újszínház stúdiósa voltam.

-Nem voltak hozzád képest gyerekek a többiek?

-Nem. Tizennégyen végeztünk, ebből hárman voltunk rangidősek, ráadásul a főiskola megfiatalított engem. Amíg stúdiós voltam, játszottam, castingokra rohangáltam, és kitaláltam, hogy milyennek kéne lennem. Állandóan bizonyítani akartam, hogy érek valamit, mert rossz érzés volt, hogy négy évig ültem anyámékon, a rokonok meg egyetemre járnak rég. Húsz évesen harmincnak néztem ki. Szigorú kontyba fogott hátközépig érő barna hajjal, fekete hosszú körmökkel kerestem önmagamat. A pózolást aztán - ahogy felvettek, attól a hihetetlen szabadságtól, amit Máté Gábor adott az osztálynak - abbahagytam és én is őrjöngtem, mint a többiek: mintha 16 éves lennék.

-Mivel szabadított fel benneteket Máté Gábor?

-Közösséget formált belőlünk, nagyon keményen. Fél évig nyugi volt, aztán borzalmas ellentétek jöttek ki: beszóltunk egymásnak - színpadon, bárhol. Jött az, hogy ki kivel nem akar dolgozni, de akkor Máté Gábor megtanított minket, hogyan kell egy társulatban létezni. Az Ő dolga, hogy miért jött el Kaposvárról, de azt hiszem, nekünk azt akarta átadni, ami ott volt. Az osztályból két barátom van, de a többiekkel is megtanultam álom jól dolgozni. Máté Gábornak két nagyszerű tanítása volt: megtanított segítséget adni és kapni. Ahol eddig dolgoztam, mindig hasznát vettem. Nem félek bevallani, ha valami nem megy, és segítek én is, amennyire csak telik tőlem. Ezzel ugyanígy van az összes osztálytársam. Mindenkiről az a hír járja, hogy nagyon jól beilleszkedett: ez azért van, mert csapatjátékosokat csinált belőlünk az osztályfőnökünk. Tudom, sokan szidják a főiskolát, de nekem boldog időszak volt - ebben Neki nagy része volt.

-Miért Egerbe mész a főiskola után?

-Nekem nem kell itt maradnom Pesten. Szabad lettem, hogy ezt a filmet leforgathattam. Nem kell elmennem a Vígszínházba, ugrálni a Dzsungel könyvében - hogy lássanak. Mehetek olyan helyre, ahol kísérletezünk, és csinálhatom, amit a közösségépítésről tanultam. Öten megyünk az osztályból, és az igazgató hívta Béres Attilát is rendezni - aki már a főiskolán is dolgozott velünk. Mindenki azt mondja, el fogok tűnni, de vonattal másfél óra Eger. És olyan gyönyörű város, annyira megszerettem, hogy azóta nem bírom Pestet, azt a helyet, ahol világéletemben éltem. Ha végignézem az évadot, ami a hátam mögött van, hogy mekkora szerepeket játszottam el főiskolásként, tudom, ezeket nem osztják rám Budapesten. Harminc előadáson keresztül játszani: nyugdíjas bérlet, tanár bérlet, diák bérlet stb. Igazi embereknek. Ez izgalmas. Ráadásul ez egy eléggé széthúzó képességű társulat, amit újjá akarnak faragni, úgy, hogy Őket ezelőtt nagyon szerette a közönség. Mi pedig lementünk fiatalok, hogy elfogadtassuk magunkat.

-Hogyan dolgoztok együtt a "széthúzó képességű" színészekkel?

-Nekem szerencsém volt, először Kaszás Gergővel játszottam, sikerünk volt fél éven keresztül. Aztán megvolt a filmbemutató, én folyamatosan dicséreteket kaptam. A többi színészt pedig, nagyon másnak láttam, őszintén... volt, akit nem túl jónak. Aztán Rosalindát játszottam Hollóssy Frigyessel, Vallai Péterrel, Kaszás Gergővel. Béres Attila rendezte, egyik osztálytársam volt Orlando - úgymond sztárszereposztásban. És iszonyatosan nagyot buktunk. A nézők se szerették, a kritikusok se, a tanáraink se. Magam sem tudtam megcsinálni, amit szerettem volna. Közben senki sem vette észre, hogy rossz irányba megyünk. Ezek után hogyan mondjak bárkikre bármit? Valószínű, ennek így kellett lennie - hogy megtanuljam, bárki lehet rossz. Egyébként az igazgató egy hozzánk közelebb álló színházat próbál csinálni, és szinte mindenkin azt látom, hogy hajlik rá. Lehet, hogy kiderül, nincs igazam, de úgy gondolom, hogy boldogságból és nyugalomból is lehet építkezni. Nem hiszek abban, hogy csak őrlődve, állandóan konfrontálódva lehet jó színész valaki: csak úgy, ha elhagyják, ha elhagy, ha nem értik, ha nem tud beilleszkedni - és akkor felmegy a színpadra kirobbanni. Ott jó, ahol szeretik egymást az emberek. Ha a rendező próbán rendszeresen megsérti a díszítőket, akkor úgy áll velem szemben a jelenetem előtt negyednyolckor, hogy rá van írva: utálja az egészet. Na, úgy nem lehet dolgozni. Egerben nem a hatalom, a gazdasági osztály dönt felettünk, nem vagyunk büfében lenézett hülye színészek. Nem kell diplomatikusnak lennünk, mert olyan viszonyban vagyunk, például az igazgatóval is, hogy bármit meg lehet neki mondani, bármit meg lehet vele beszélni. Ha számlát kell befizetni... azt is.

-Van ilyen is?

-Persze, hát mit tudunk csinálni, ezen kívül nem értünk máshoz. Sokszor tényleg arra várunk, hogy legalább egy szinkronrendező felhívjon. Szóval, szép évad volt, meg jövőre is sokat fogunk dolgozni, de azért, ha leülök ezen gondolkodni? Elhatároztam, hogy nem csinálok reklámot, se tv-s műsorvezetést, semmi ilyesmit. De volt most három hét, mikor nem volt pénzünk, és annyira örülök, hogy ez alatt nem hívott fel a Barátok közt castingosa, mert ki tudja, mit mondtam volna neki. Egy nap munkával meg lett volna egyheti horvát tengerparti nyaralás.

-Akkor miért nem?

-Reklámot azért nem, mert nem akarom azt hallgatni a színpadon, hogy "ott van a csipszes lány", a tv műsorokról pedig azt gondolom, vezesse a Kepes András, meg a Baló György, vagy nem tudom ki, aki ért hozzá. Az is egy szakma. Tévésorozatban pedig nem akarok megjelenni, mert szeretném, ha a fejem érték lenne, jelentene valamit. Nem lehet egy fej egyik nap Csehov hősnő, másnap meg plüsskutya.

-Emlékszel arra, amikor Cserhalmi György reklámokban szerepelt?

-Persze, akkor voltam stúdiós az Újszínházban - adott is kölcsön. Még most is tartozom neki. De az más volt, addig nem volt ilyen, akkor az még mást jelentett.

-Nem is dolgoztál nyáron?

-A párommal, Anger Zsolttal csináltunk egy kommunikációs tematikájú napközis tábort. Úgy kezdődött, hogy Ő vezetett egy szakkört Kaposváron, ennek kapcsán jött a felkérés a várostól. Húszan voltak, 12 év volt az átlagéletkor. Az volt a cél, hogy oldódjanak a gyerekek, a felnőttekkel való kommunikációban. Sokat játszottunk, kis jeleneteket csináltunk, de alapvetően beszélgettünk. Nagyon elgondolkodtatott, máshogy láttam magam a gyerekek közt: az anyjuk voltam, lényegében. Fantasztikus volt. Szeretnénk Egerben is valami hasonlót, ami nem színház, hanem olyan valami, amire máskor és máshol nincs idő. Beszélgetni.