: Egyedül a sötétben

A hatalmas mező, amely elterül két otthonom között, most hirtelen barátságtalan és teljesen idegen. Én idióta, miért is nem kocsival jöttem! Gondoltam egy kis gyaloglás senkinek sem árt. Na de nem éjszaka… A koromsötétben, amelyet csak a csillagok enyhítettek valamelyest, szinte az orromig sem láttam, ami nagyban megnehezítette a tájékozódást. Folyton az járt a fejemben, hogy mi lesz ha eltévedek? Nem lenne ínyemre november közepén a szabad ég alatt éjszakázni. Az égen a Hold kárörvendően vigyorog le rám, mintha ösztönösen érezné, hogy valami kimondhatatlan gonoszság van készülőben.

Különös, hogy mennyire képes megváltoztatni az éjszaka egy táj arculatát. Napközben a környék kifejezetten szemet gyönyörködtető. A közelben elterülő erdő napfényben fürdő, színpompás lombkoronája, a tanyánk melletti apró horgásztó, a kis hétvégi kőházak sajátos világa egyedi hangulatot kölcsönöz a tájnak. Egy nyugodt, napsütötte vasárnap délután számomra nem létezik ennél szebb látvány. Ezért imádok gyalog közlekedni, a hideg idő dacára.
Most azonban borzongással tölt el a számomra oly kedves táj. Mindenütt egyhangú sötétség honol, az égen a sarkcsillag konokul ragyog, mintha igyekezne a pusztulásba csalogatni, az erdőből kiszűrődő zajoktól pedig lelkem nemhogy megnyugodna, de hideg futkározik a hátamon. Már egy ideje megfogant a fejemben, egy homályos, iszonyú gondolat, miszerint eltévedtem, de eddig nem engedtem, hogy utat törjön. Most azonban egy kukoricatábla kellős közepén találtam magam, s szívem elkezdett vadul kalapálni. Ma délelőtt ez még nem volt itt. Vagy ennyire eltévesztettem volna az irányt?

Percekig ácsorogtam egy helyben és a hideg már kezdett a csontjaimig hatolni, ezért hát elkezdtem rohanni. Rohantam, amerre az otthont sejtettem, és rohantam, hogy kimelegedjek. Körülöttem fenyegetően tornyosultak a kukoricaszárak, majd hirtelen véget ért végtelennek tűnő soruk, s én újból kint álltam a nyílt terepen. Közvetlenül előttem egy fákkal szegélyezett ösvény kanyargott. El sem tudtam képzelni, hogy hol lehetek. A félelem kétszeres erővel hatott rám, mert eddig úgy hittem, hogy ismerem a környéket, akár a tenyeremet, és most mégis eltévedtem. Hiszen nem gyalogolhattam annyit, hogy teljesen ismeretlen tájra vetődjek… Szememet megerőltetve fürkésztem a sötétet, az ösvény beleveszett a homályba, de bal oldalt a messzeségben megpillantottam egy halovány fénypontot. Reménysugárként tört utat magának a fás ligetben, s gondoltam, talán ott kérhetek útbaigazítást.

Már épp indultam volna, amikor a hátulról egy zaj ütötte meg a fülemet. Mintha egy súlyos lépés alatt elroppant volna egy kukoricaszár. Túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy egy állattól származzon. Volt valaki a kukoricásban. Megpördültem és elcsigázott szemeimet a suhogó sötétségre szegeztem. Semmi nem mozdult. Szívem majd kiugrott a helyéről. Arra gondoltam tán ki akarnak rabolni. Néhány másodperc múlva az ellenkező irányból, a fák közül, jobban mondva a lombkoronából hangzott egy megmagyarázhatatlan zaj. Alattomos, halk kaparászás kúszott be a fülembe. Ekkor már lemerevedtem a félelemtől. Majd erőt vettem magamon és belekiáltottam a homályba: „Van ott valaki?”
Nem jött válasz. Egy lélegzetvételnyi csend után eliramodtam abba az irányba, ahonnan a fényt véltem látni. Futottam, ahogy a lábam bírta, közben felvertem környék csendjét, de csalódottan kellett konstatálnom, hogy a lakott terület reményével kecsegtető fény immár eltűnt a szemem elől.
Úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta rohannék, s magam sem tudom merre tartok. Végül kifogyott belőlem a szusz, térdre rogytam, és hangosan zihálva kuporogtam a rothadó avarral borított talajon. Testemet apró karcolások borították az utamba kerülő ágaktól. Most már mélyen bent voltam az erdőben, a lomboktól nem láttam a Holdat. Pedig milyen jót mulathatott szerencsétlenségemen! Rám tört az elhagyatottság és a reményvesztettség érzése. Borzasztóan fáztam és éhes is voltam.

Ekkor ütött be az iszonyat. A vaskos ágak a fejem felett elkezdtek recsegni-ropogni, és záporoztak a falevelek, kétséget sem hagyva felőle, hogy valami nagy és súlyos leselkedik rám. Próbáltam lábra állni, de a lábam csúszott a nyirkos leveleken, ezért az életben maradás ösztönétől vezérelve szinte hason csúszva menekültem a lesben álló rettenet elől.
Valahogy életre kelt a sötétség. A gigantikus, ősöreg fák a szinte teljes szélcsend dacára természetellenesen hajladoztak. A rengeteg mélyéről halk sustorgás visszhangzott, idővel pedig minden irányból hallottam. Több volt ez, mint holmi erdei állatok zaja. Talán a fák tárgyaltak a sorsomról? Akárhogy is, igyekeztem minél előbb eltűnni ebből az elátkozott dzsungelből.
Arról fogalmam sem volt, hogy melyik irányból jöttem, így kénytelen voltam elindulni arra, amerre a cipőm orra mutatott. Feltápászkodtam a sáros avarrétegről, és épphogy tettem néhány bizonytalan lépést a sötétség méhe felé, mikor a legpokolibb, legvérfagyasztóbb sikoly száguldott át a fák között. Nem olyan volt, ami a félelem által robban ki az ember száján, hanem a mindent elhomályosító fájdalomtól. Mindazonáltal meghatározhatatlan, hogy női vagy férfihang volt-e. Bár kétlem, hogy ember képes ilyesfajta hangot képezni… A zajokkal nem törődve tovább indultam, bár a rettegéstől lebénulva csak a göcsörtös fatörzsek közti araszolásra voltam képes. Újabb velőtrázó sikoly, ezúttal valamivel messzebbről szólt, bár mintha közvetlenül előttem lett volna a hang forrása. Ám ez volt az utolsó. Mert utána az erdőre leszállt a csend. Még a falevelek halk susogása sem hallatszott.

A sírbéli csend még akkor is tartott, amikor kiértem egy nagy kiterjedésű tisztásra. Ahogy a telihold bevilágította nem tűnt túlságosan bizalomgerjesztőnek. Talán innen szóltak azok az elvetemült halálsikolyok? Most, rémisztősége ellenére mégis valahogy békésnek tűnt a hely. Egyfajta túlvilági atmoszféra uralkodott rajta. Szentjánosbogarak táncoltak a fenyők körül, elveszett lelkekként keringve az éjben. A növényekre eső holdfény ezüstös csillogást adott nekik. Az égbolt közepén a jó öreg Göncölszekér világított, de a kerek, vigyorgó Hold látványa most sem töltött el túl sok bizalommal. Aztán megláttam AZT…

A tisztás közepén egy rendkívül kísérteties építmény meredt ki a földből. Egy körülbelül húsz méter magas torony, s alatta az épület romjai, amelyhez egykor tartozott. Szinte csak két vaskos téglafal és az alapzat maradt meg belőle, illetve közvetlenül mellette egy hatalmas, négyzet alakú gödör a földben. Valamikor talán pince lehetett, most félig föltöltődött iszamos sárlével. Hogy maradhatott meg ilyen állapotban a torony, amikor a többi részéből alig maradt valami? A Hold ezüstös fényében jól láttam fenyegető körvonalait. Igyekeztem minél távolabb maradni tőle, mégis valahogy vonzotta a tekintetem bizarr ódonsága, megmagyarázhatatlan jelenléte. A fenyőfák között oldalazva, félelemmel vegyes tisztelettel a szívemben igyekeztem megkerülni, közben igyekeztem távol tartani tőle a tekintetem. Lassan elértem a tisztás szélét, s a rom mögé kerültem. Megszaporáztam a lépteimet, és utoljára visszanéztem az elhagyatottság eme fellegvárára. Bár ne tettem volna!

Megláttam a torony egyetlen, sötéten ásító ablaknyílását. S benne a két vörös fénypontot, amely rám szegeződött. Lélegzetvisszafojtva álltam, és bámultam az engem figyelő rubint színű szempárt, melyhez talán test nem is tartozott. Egy örökkévalóságnak tűnt a pillanat, mire elkezdtem hátrálni a fák közé, s közben az ismeretlen entitás a toronyban végig rám szegezte pokoli tekintetét. Már csak pár méter lett volna vissza, de egy megmagyarázhatatlan széllökés feldöntött, s mikor felnéztem, a torony titokzatos lakója ott állt tőlem néhány méterre, tökéletesen hangtalanul. Most is jóformán csak a szemeit láttam, körvonala egybeolvadt a fákéval. Fájdalmas lassúsággal álltam fel, nem téve semmilyen hirtelen mozdulatot. Ő nem mozdult. Ekkor minden idegszálamat megfeszítve, akár a puskából kilőtt golyó, elrohantam.

Innentől összemosódik minden. Valószínűleg nem követett az a földöntúli teremtmény, hiszen természetfeletti gyorsaságával könnyedén utolérhetett volna, s végezhetett volna velem. Ami engem illet, sejtelmem sincs, milyen sokáig rohanhattam, de a sárban fetrengve tértem magamhoz egy meredek domb aljában. Ekkor már hasadt a hajnal, s némi gyaloglás után ismerős tájon találtam magam. Mocskosan, éhesen, elcsigázottan, de hazaértem.
Azóta az éjszaka óta sem tudom, merre járhattam akkor. Még egyszer nem kísérlek meg az éj sötétjében a vidéken átkelni, de ez már nem törölheti ki az emlékeket. Mert ha álmatlan éjszakákon elnézek az ablakon túlra, néha látni vélek a mezőn túl két vörös pontot...