: Parányi acélistenek 1-3.

Parányi acélistenek

1.

A lány tűnődött. Most ébredt fel, tagjaiban még ott vibrált az alvó test nyugalma, csendje. Az álom még oly intenzíven élt benne, hogy ebben a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy az emlék, vagy a most elé táruló látvány valóságosabb. Álmában esett az eső.
Ő maga nem volt jelen, csak hallgatta a minden irányból jövő tompa, folyamatos súgást, nézte a homályos szürkeségből hulló cseppeket. Körülötte bokrok, magas fűszálak. Az ágak, levelek nehéz, csillogó rakománytól terhesen egyensúlyoztak, és törtek az ég felé. A víz kis tócsákba gyűlt, a tócsák megteltek, a víz utat keresett a sáros gyökerek közt.
A lány gondolkozott, az álom milyen érzéseket vált ki belőle. Nem érzett semmit. Sem vágyódást, sem felüdülést, sem szomorúságot, semmit. Várta, hogy valamilyen emlék kapcsolódjon hozzá, de csak ürességet érzett. Nem emlékezett rá, hol van most, ahogy körülnézett semmi ismerős dolgot nem látott. De ami sokkal rosszabb, nem emlékezett arra sem, hogy az ezt megelőző időben mi történt vele. Kicsit pánikba esett, ahogy múltját kutatta, de agyának bugyraiban csak sötétséget talált. Mintha egy kerék egyre gyorsabban pörögve a semmiben, próbálna valami fogódzót, valami ellenállást találni, valamit, ami nincs ott. A támpontok hiánya bizonytalanságot szült, ami viharos gyorsasággal alakult félelemmé.

Aztán gyorsan abbahagyta a hiábavaló kutakodást, és lecsillapodott. Amnézia. De mitől? Az emlékeitől hiába is várna segítséget, így inkább környezetét kezdte el megfigyelni, csoportosítani a tényeket. Épületben van. Egy szoba, illetve inkább csak egy fülke. A földön ül, ruhátlanul. Előtte valamiféle vezérlő, vagy irányítópanel, egy üléssel. Lehet, hogy egy járműben van? Mellette egy fali tárolószekrény, zöld jelzéssel. Vagyis van benne valami. Erre emlékezett, de arra nem, hogy ezt honnan tudja. Fogalma sem volt hogyan, és mikor tanulta ezt az apró információmorzsát. És ha felismerte, hogy ez egy jármű, akkor lehet, hogy vezetni is tudja? Legalábbis mielőtt elvesztette emlékezetét, talán tudta. Elvégre valahogy idekerült, akárhol is van. A következtetések újabb következtetéseket szültek, és minél messzebb ment annál bizonytalanabb talajra tévedt.
Ennek nincs értelme. Meg kell tudnia valami biztosat. Mint az ősidők harcosai, akik egymásnak vetették hátukat, és úgy szálltak szembe a túlerővel. Ez is egy újabb haszontalan információ. Megfordult, és meglátta, amit keresett. Ez, ha nem is mindent, de sokat megmagyaráz, és végre szilárd támpontot érzett.

Egy harminc fokos szögben ferdén álló vaskos, nagyjából két méter hosszú ezüst, és fekete színű henger, alján tátongó sötét szájjal. Ahogy ránézett rögtön tudta is a nevét. Egy nyitott Hyberno-kapszula. Igen, most már arra is emlékezett, hogy a hibernálás átmeneti amnéziát okozhat. Nyilván a kapszula kiolvasztotta, aztán kinyílt, ő pedig kicsúszott a földre. Most tudatosodott benne, hogy mennyire fázik. A fülke levegője keringett, és hűvös volt. Hallotta a légcserélők halk zúgását. A világítást két apró diódatelep szolgáltatta. Sárgás fényük ott csillogott a fülke megannyi apró, fémes felületén.
Milyen rég lehet itt? Egyáltalán mennyi idős ő most? Végignézett magán. Nem volt ismerős a test, csak úgy tudomásul vette a létezését, és ez valami enyhe rossz érzéssel töltötte el. Fiatal volt, de nem gyerek. Ezt valahol eddig is érezte, de most tudatosult benne. Vékony testalkat, és ami meglepte, hosszú, barna haj. Maga elé tartotta kezét, és vizsgálgatta. Nagyon zavarta, hogy egyáltalán semmi érzelem nem volt benne, szinte kereste az apró egyedi nyomokat, anyajegyet, sebhelyet, de amit talált is, úgy tűnt neki, ő mindig is ilyen volt, nem kapcsolódott hozzá semmi érzelem, semmi emlék. Csak a hideg üresség.
Lassan, óvatos mozdulatokkal felállt. Érdekes érzés volt, mintha teste még nem tartozna teljesen hozzá. Lábai nehezen engedelmeskedtek, gyomrában mintha egy vízzel teli hordó lenne. A mennyezet alig volt magasabb nála.

Mióta lehet itt? Alaposabban, még egyszer szemügyre vette környezetét. A fülke fala tiszta volt, szabályosnak tűnt, sehol semmi egyedi nyom karcolás, vagy szennyeződésfolt. Makulátlan, tiszta felületek. A vezérlőpanel előtti ülés előrehajtva, a kijelző sötét. Egy aprócska, zöld háromszög villogott kitartóan a panel oldalán. Tovább. A másik oldalon a tárolórekesz, szintén zöld jelzéssel. Talán van benne valami használható. Már nyúlt is, hogy kinyissa. Érintése nyomán halk pukkanást hallott. Egy emlék emléke bukkant fel agyának mélységéből. Félelem, talán egy állati ösztön. Egy pillanat alatt magához ragadta az irányítást, és reflexből ugrott hátra a rekesz felpattanó fedele alól kipottyanó nehéz valami elől. Tompa puffanással ért földet a sötét valami, aztán csak hevert ott, mint valami rajtakapott leselkedő. Az ösztön, ahogy jött, el is ment. A lány nyelt egyet.

Ruha. Gondosan összehajtott fém és műanyag szövet. Sápadtfehér színe furcsán hatott a csillogó fémpadlón. Lehajolt, hogy szemügyre vegye. Ha azt remélte, hogy ebből megtud valamit, csalódnia kellett. Egy kezeslábas öltözék volt, tetőtől talpig piszkosfehér árnyalatban. Az anyaga valami puha, síkos tapintású műanyag, de mintha levegős lenne, rajta keresztül-kasul fémszálak húzódtak, a hátán lévő apró fémdobozból kiindulva, mintha valami óriási százlábú rovar ölelné körül. A mellkasi részen aprócska tábla díszelgett. A felirat első része érthetetlen volt számára, (EZKSR-657938882) de az alul lévő, épp hogy csak elolvasható méretű betűkkel írt szöveg sem nagyon segített. Nagy nehezen kibogarászta: „szabvány felszíni öltözék, méret: 124”
A méret jelzése nem mondott semmit számára. De talán nem véletlenül hagyták itt. Ezen elgondolkodott. Lehet, hogy ő maga hagyta itt? Talán valami vészhelyzet történhetett valahol? De akkor a többiek hol lehetnek? Kérdések vég nélkül. Mindegy, a lényeg, hogy itt van, ezzel az öltözékkel, talán nem véletlenül.

Ahogy maga elé emelte az jutott eszébe, hogy vajon hányszor viselt már hasonló öltözéket. A ruha szorosan illeszkedett végtagjaira, egészen rátapadt bőrére, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen. Jóleső melegség vette körül. Csak most vette észre a bal csuklóján lévő apró kijelzőt, amiből szintén fémszálak indultak ki, és futottak végig karján fel a vállára, valószínűleg összeköttetésben volt a hátán lévő kapszulával. Volt rajta egy érintőfelület, de nem reagált semmire. A lány lemondóan sóhajtott.
A ruha nem működik, de talán a panelből megtudhat valamit.
-Ha működik persze.
Halkan, szinte suttogva mondta ezt. Hangja idegenül csengett számára, és ez megint olyan érzéssel töltötte el, mint mikor saját testét vizsgálta. Nem volt kellemes. De nem volt ideje ezen tűnődni, mert hirtelen kivilágosodott a kijelző. Hát persze. Hangszenzor, szavakkal is lehet irányítani! Talán eddig a szavára várt.
A kijelzőn egy arc jelent meg. Karakteres arc, egy sereg régi-új érzést hozott elő belőle. De aztán valahogy megérezte, hogy mesterséges, hogy nem él, és ez szomorúsággal töltötte el. A hiábavalóság érzésével. De ez csak egy pillanat volt. Az arc, mintha tényleg látna, alaposan körülnézett a fülkében. Nem lehetett eldönteni, hogy női, vagy férfi arcot akartak az alkotók létrehozni. Ugyanez igaz volt a hangjára is.
- Örülök, hogy magadhoz tértél.

Egyszerű kijelentésként hangzott, nem volt benne semmi öröm. A lány úgy gondolta, akkor is ilyen egykedvű lett volna, ha épp valami nagy bajban lenne. Ami nem jelenti azt, hogy nincs, gondolta. A hang dallamos, és tiszta kiejtésű volt.
Elmélázva szólalt meg, nem is gondolkodva azon, hogy amit kérdez, tulajdonképpen nem is érdekes.
- Ki vagy te?
Ahogy a gép válaszolt, ismét magával ragadta az a tökéletes kiegyensúlyozottság, és lendület, ami szavaiból áradt. És még valami, egy egészen pici apróság. Egy emlék töredék, egy érzés, ami valahogy kapcsolódott a hanggal. Kapcsolódott azzal az érzéssel, hogy egyedül van itt, de mint annyi mindent, ezt sem tudta semmihez kötni. Hiábavalóság érzése, és a tudat, hogy emlékeznie kellene arra, mi miatt van. Megint az érzés, mintha egy kerék a levegőben pörögne.
- Szabvány kültéri Hyberno-kapszula vezérlőszoftver, saját személyiség protokollal. A rendszer tartalmazza az alapvető pszichológiai sémákat is.
Kültéri? Ez vajon mit jelenthet? Seregnyi feltoluló kérdés. A lány nyugalmat erőltetett magára. Jobb lett valamivel a közérzete most, hogy a különös öltözéket viselte. Körülölelte testét, kényelmes volt, és meleg. Közelebb húzódott a panelhez, hátrahajtotta az ülést, és helyet foglalt. Van ideje átgondolni a dolgokat. Idővel úgyis minden a helyére kerül.
- Hol vagyunk?
- Nincs információ! – mondta a gép.
Különös. Üdvözlet az amnéziások klubjából.
- Mióta vagyok itt? Egyáltalán hogy kerültem ide?
Másodpercnyi csend. A gép elbizonytalanodhat?
- Nincs információ!
A lány széttárta a kezét, majd az ölébe ejtette.
- Hogy lehet, hogy nem tudod? – kérdezte.
Az arc a panelen nyugodt maradt. A lányt idegesítette ez az eszelős nyugodtság, meg az a síron túli egykedvűség is, ahogy megszólalt.
- A létfenntartó rendszerek kivételével minden energiafogyasztás kikapcsolt, beleértve az adatrögzítő rendszereket is. A telepek energiaszintje sajnos túl alacsony értékre esett.
Különös. Egy ilyen gépet időtállóra építenek. A hibernálás rövid időtartamra értelmetlen. Vajon mennyi idő, amíg a telepek szép csendben kimerülnek?
- Mikor volt ez?
- Nincs információ!
- Igen, tudom. Lássuk csak… Valami biztosan van. Miért most keltettél fel?
A gép megint kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna. Mi ez talán pszichológia? Hatásszünet, vagy csak gondolkodik?
- Az érzékelőim szerint ezen a ponton túl nincs elégséges energia az újraélesztéshez.
Most a lány hallgatott el. Agyában egymást kergették a sötét gondolatok. Ha ez igaz, akkor nem fog találkozni másokkal. Már rég megtalálták volna.
Akkor viszont ideje megtudni hol is van valójában. Egyre növekvő bizonytalansága valami bezártság érzéssel párosult, amit az információk hiánya miatt érzett. Ki kell jutni innen! Ez a hely olyan, mint egy koporsó.

De nem sétálhat ki csak úgy egyszerűen, egyrészt azért, mert nem tudja mi vár rá. Mi van, ha légüres térbe érkezik? A most viselt öltözék aligha védi meg ilyesmitől. Másrészről viszont a gravitáció jelenléte bíztató volt. Vagy szilárd égitesten van, vagy centrifugális erő által létrehozott mesterséges gravitáció ez, egy hajó belsejében. A másik ok, hogy nem mehet ki az, hogy nem látott semmiféle kijáratot a kabinból.
- Van levegő a kabinon kívül? Tudod elemezni? Van külső érzékelőd?
- Nincs külső érzékelő, nincs külső információ. A külső légkör lélegezhető. A burkolat megsérült, közvetlen érintkezés van a külső légkörrel.
Ez ugyan közvetlen információ volt, közvetlenebb is, mint szerette volna, a lány mégis örült neki. Legalább nem kell tépelődni rajta.
- Ki akarok jutni innen. Engedj ki!
A lány felállt. Ideges mozdulat volt, akárcsak a sóhaj, és az, ahogy ökölbe szorította a kezét. Arcából félresöpört egy rakoncátlan tincset.
- A művelethez nem szükséges engedély. Nyugtázva. Javaslom, hogy próbálj kapcsolatba lépni a LINK-kel. Energiahiány miatt ki kell kapcsolnom. Köszönöm az együttműködést.
A LINK! Hát persze! A mindenről gondoskodó, vigyázó gépisten. Szinte nem is hallotta, mit mond a gép, teljesen lekötötte a felismerés. Igen, kapcsolatba kell lépnie vele. De hogyan?
A mennyezet mögötte nagy robajjal beszakadt, a kabint sűrű porfelhő lepte el. A lány felsikoltott. A panel mögött a mennyezeten négyzet alakú nyílás támadt, ahonnan a por ömlött be. Volt benne egyéb szennyeződés is, föld, ágak, kövek, amik némileg felborították a padló eddig steril tisztaságát.

A lány csak állt csendben, még lélegzetet sem vett, és nézett a mennyezeten támadt léken át valami mély, fényes kékségbe. Megijedt, de lelkét csordultig töltötte a világosság. Az erős fényben a kabin világa torz árnyéknak tűnt csak. Az a kékség olyan csodálatos volt! Le sem tudta róla venni a szemét. Egy világ! Légkörrel, és éggel! Tagjai szinte maguktól mozdultak, ahogy a nyílás pereméhez nyúlt, és felkapaszkodott. A fákat csak ekkor pillantotta meg. Lassan felhúzta magát, új fogást keresett, és kimászott a lyukból. Ahogy felállt, szeme csillogott, és porlepte arccal, nevetve nézett az égre.
Egy hatalmas tisztás szélén állt, mögötte fák, egy erdő, előtte füves völgy, közepén nagy tó. A tisztás túlsó végén négylábú állatok kis csoportja. Talán őzek. És odafenn a hatalmas, kék ég terpeszkedett. Csodálatos volt. A lány figyelte az érzést. Nem tudta biztosan, de úgy gondolta, most először látja ezt. Ki tudja? Talán most először van bolygófelszínen.
Az öltözék úgy simult lábára, mintha mezítláb lenne. Érezte a talpa alatt a fűcsomókat, mellkasát melengető napsugarakat, arcát csiklandozó szellőt. Talán még örült is az amnéziának, hogy ezeket tisztán, mentesen minden zavaró gondolattól érezheti. Egy pillanatra eggyé vált a tájjal, és ez őt is megszépítette, elvarázsolta.

Aztán eszébe jutott, amit a kabinban mondott a gép. A LINK valahol itt van. Meg kell találnia, tőle megtudhat mindent, amire kíváncsi, amit elfelejtett. De ahogy most végignézett a napfényes tájon, fogalma sem volt hogyan kezdje a keresést. Egyszerre csak egy kis lépés, gondolta, és lassan elindult lefelé a domboldalon. Maga mögött hagyta a kicsiny lyukat a földben, ahol eddig pihent elrejtve minden elől, ki tudja meddig. Lassan sétált a tavacska felé, fejében gondolatok kavarogtak, és sejtelme sem volt mihez kezdhetne.
A szél végigborzolta az aprócska tó felszínét, ami fölött apró szitakötők cikáztak. A napfény szivárvány volt, ahányszor csak megcsillant finom szárnyaikon. A tó túloldalán, az erdőszélen már eltűntek az állatok.

2.

Dany a tanulószobából egyenest a kert felé indult. Mindig ezt csinálta. Az unalmas órák, halványzöld, szürreális ragyogás, lassan hömpölygő, szelíd fogalmak után a kert megnyugtató biztonságára vágyott. A növények illatára, és a csendre.
A kert nagy volt. Legalább hetven méter hosszú, és mennyezete sem alacsonyabb öt méternél. Keskeny ösvények, néhol pihenőhelyek, padok húzódtak meg a növények szigetei közt.
Dany kényelmesen sétált, élvezte, hogy elengedheti magát. Az ösvény fölé hajló bokrok leveleiről vízcseppek hullottak a lány fejére.
- LINK! – elnyújtva mondta, inkább úgy hangzott, „líííínk!” – Kérlek, játszd le nekem azt a szép zenét!
- Jól van Dany. – hallatszott valahonnan. Mintha maga a teremtő szólalt volna meg derűs, női hangon. – Táncolni szeretnél?
A lány elmosolyodott.
- Sok mindent szeretnék. – mondta
Zongora szólalt meg, aztán más, kísérő dallamok is bekapcsolódtak. Dany leült egy padra, keresztbe rakta a lábát, és mélyet sóhajtott.
- Dany, miért vagy szomorú?
A kérdés várható volt. A LINK verhetetlen volt ezen a téren. Vele volt egészen kicsi korától, ráadásnak gigantikus adattárolói mindent tudtak az emberi pszichológiáról. Volt gyakorlata benne. Dany mégis meglepődött kissé.
- Nem is tudom. – felelte. – Nem úgy vagyok szomorú. Egyszerűen csak… Nem tudom, mit akarok.
Hosszú hallgatás. A zongora egészen lelassult, de megmaradt könnyednek, dallamosnak. A kert mozdulatlan, a LINK sem szolt közbe. Az egész olyan volt, mint egy spontán equilibrium.
- Emlékszem mikor elindultunk. Azon gondolkodtam, hogy érdemes-e otthagynom a Holyont. Robert terve nagyon izgalmas volt. De ott élt mindenki, akit szerettem…
- Soha nem tudod meg, hogy melyik lett volna a jó döntés.
Mindig jól látta. Épp a megfelelő dolgot mondta, hogy a lány megnyugodjon. A kellő irányba terelte a gondolatait. Ez csak természetes. Azért van, hogy gondoskodjon. A LINK soha nem érezte magát magányosnak, soha nem voltak kétségei, és mindig tökéletes választ tudott adni a gondokra. Mindig.
- Még a Holyonon láttam egy régi felvételt. Nem emlékszem melyik világon készült. Esett benne az eső. Az eget is láttam, felhőket, villámlást. Pont, ahogy tanultam, de más látni, meg más tanulni róla. Mikor Robert mesélt a tervéről, ez jutott az eszembe.
Elmosolyodott. Lehajtott fejjel mosolygott, egy kislány volt, újra gyerek. A lélek alig múlt tizennyolc éves. Az idő mélységeit csak a LINK érezhette át. Szerető karjai körülölelték, védelmezték a rá bízott törékeny lényeket, nem engedte, hogy az idő gyilkos, nyers ereje megérintse őket. Óvta az előtte felnövő generációk sokaságait, és csak ő emlékezett mindre. Elvégre ő volt ébren a több mint kétezer éves út minden pillanatában. Ez a parányi lány öntudatlanul pihent, még álmok sem zavarták.
A mennyezeten panelek siklottak félre, és hosszú csápok bújtak ki a réseken. A csápokból széles sugárban zuhogni kezdett a langyos víz. Dany Meglepetésében felsikoltott, aztán nem törődve azzal hogy csurom víz lett, felugrott a padról, és nevetve ugrálni kezdett.

Később, mikor már átöltözött száraz ruhákba, és kiment enni, megjelent Robert is. Futó csókot lehelt Dany ajkára, és leült mellé. Az étkező kicsi volt. Több hely volt benne, de csak egy ember érezte kényelmesnek. Robert lopott egy falatot Dany süteményéből, és közben végigsimított a lány karján.
- Hideg a kezed. Hol voltál?
A lány halványan elmosolyodott.
- Én a kertben. Te hol voltál?
Robert újabb adag süteményt kobozott el. Nem látta a lány pillantását.
- Finom ez a valami. – tele szájjal mondta, úgy hangzott: ”Fmmm mmm fammamm” – A dokknál voltam, előkészítettem a fúrót.
- Fúró?
- Az ércbányászathoz. Remélem, találok valahol vasat. Már egy rakás próbát kilőttem.
Dany keze egy pillanatra megállt félúton a tányér, és a szája között. Aztán a süteménydarab folytatta útját végzete felé. A fúró egy komplett, távolról irányítható bányászrobotot jelentett, a hozzátartozó feldolgozóval. Ha van elég nyersanyag, ez fogja kinőni magát odalenn egy komplex kolonizáló rendszerré.
- És, hogy haladsz? Mármint a Fúró. Működik?
Most Robert mosolyodott el. Dany lelkesedett a gépekért imádott szerelni, főleg ezeket a nagy böhömöket. Gondosan felállította a csapdát, és a lány önként sétált bele.
- Hát, tudod, örülnék, ha kicsit besegítenél. Kérhetném a LINK segítségét is, de azt szeretném, ha inkább mi raknánk össze mindent. Mit gondolsz?
Dany tudta, mire gondol a fiú. A gép is meg tudja csinálni az egészet, beavatkozás nélkül, de akkor úgy érezné, hogy nem volt értelme, hogy eljött ide. Ezt egyikük sem akarta.
- Mikor kezdhetem?
Mosolygott. Robert átölelte, és megcsókolta.

Robert a dokk fölött elhelyezkedő apró vezérlő burájában ücsörgött. Az űr körülvette, egyedül a talpa alatt volt fém, körös-körül üveg, meg kristály a fal. Odafenn a lassan forgó gigantikus fedélzet íve, szinte körülölelte a hajótestet. Előtte a bolygó sötét tömege. Hatalmas, és fenséges. Az űrben minden az.
Szeretett itt lenni. A kijelzők a panelen némán pislogtak, a csend szinte megérintette. Ilyenkor úgy érezte, maga is egy a sok néma csillag közül.
A rádió halkan susogott, néha Dany fojtott hangját lehetett hallani. Egy kicsit ingerültebb volt mint máskor. Nem tűrt meg senkit maga mellett. Két okból sem. Nem tudott másra figyelni, és csacsogni, miközben szerelt, és nem szerette ha ilyenkor nézik.
A mozdulatlanságot a pajzsmembrán felvillanásai törték csak meg. Apró porszemek voltak ezek, amik fennakadtak rajta, és elégtek. Mozgási energiájuk fénnyé alakult.
Figyelte a bolygót. Szürke, és vörös. Néhol barázdált fehér csíkok. Két napja volt a felszínen. Nem látott mást, csak port, és sűrű szürkeséget, a légkör csordultig mérgező gázokkal, a talaj porózus, könnyen beszakad. Nem időzött túl sokat, csak üdvözölte a planétát.

De az érzés magával ragadó. Életében először járt természetes égitesten, és még így, mostohán is örökre beleégett a lelkébe a bolygó képe. Csak állt szótlanul, megilletődve, és itta az élményt. Egészen addig a pillanatig eszközként gondolt rá, adatok sokaságaként kijelzőkön. Ott állva vált az egész kézzelfoghatóvá, tiszteletet parancsoló, komor óriássá.
Egy új világ lesz. A légkört megszelídítik, tengerek, óceánok születnek. És mikor minden kész, lehozzák a fedélzetről az életet. Növények, állatok embriói, genetikai kódjai várják az ébredést, egy új ígéret földjén. Na és persze emberek. Az elkövetkezendő néhány ezer év mozgalmas lesz. Közel volt ahhoz, amit a LINK is érzett. Az idő iszonyatos mélységei áthidalhatatlan szakadékokként tátongtak körülötte. Milyen kevés is az ember ahhoz, hogy megértsen ezer, meg ezer éveket, mikor neki sokkal kevesebb adatott meg.
Dany járt az agyában. Talán nem volt jó ötlet ezt a vidám, naiv lányt magához láncolnia. Robert szerette a csillagok, az űr magányát, de lehet, hogy Dany másként érez. Most már úgysincs jelentősége.
Gondolatait a LINK törte meg.
- Robert, azt hiszem találtam valamit. A tegnap kilőtt három próba sikerült. További felderítés kell, de az előzetes elemzés szerint nagymennyiségű vasérc telepre leltünk.
Robert izgatott lett.
- Ha ez igaz, megvan a leszállóhely. Mikor jutunk legközelebb megfelelő pozícióba?
A panelen megjelent a bolygófelszín, és egy enyhén görbülő vonal. A hajó pályája.
- Tizenhét óra múlva.
A LINK képes volt a helyzetnek megfelelően változtatni hangjának tónusát, de Robert mintha most valódi érzelmeket fedezett volna fel benne. Nyúlt a kapcsoló felé, hogy elmondja a lánynak is a jó hírt, de Dany hirtelen dühös káromkodásban tört ki. Robert meggondolta magát. Inkább majd este mondja el.
Egy szinttel alatta a hatalmas dokkban hangosan bömbölt a zene. Fémes, gyors hangzás volt, amiben főként a dobok domináltak. Egy eltorzított hangú férfi hadart valamit benne, néha félő volt, hogy megfullad.

A hangár közepén áramvonalas hengerforma monstrum, kétoldalt robusztus szárnyszerűségekkel. Hosszú, vékony kábelcsápok, indák kígyóztak róla minden irányban, ezek a dokk falához csatlakoztak. A hajón, és a kábeleken fények villogtak rendszertelen időközönként. Mint valami koncert szürreális díszlete.
Dany az egyik ilyen kábel végét csatlakoztatta a dokk falán mindenhol fellelhető csatlakozóhoz. Először beakasztotta a rögzítő kötelet, aztán az erre tekert kommunikációs kábelt dugta a megfelelő aljzatba. Felnézett. A hajó helyzetéhez képest a plafonon csüngött, de a zéró gravitációs térben ez jelentőségét veszítette. Elrugaszkodott a mennyezetről, és mint egy élő torpedó, némán siklott a hajótest felé. Homloka csillogott a verejtéktől meg az olajtól. Elkapta a tömzsi szárny szélét, és testét ingaként használva átpördült alatta. Eltűnt a nyitott szervizaknában.
Élvezte. Ez volt az ő birodalma. Ahogy Robert is élvezte a magányt odafenn a vezérlőben. Talán ezért is értették meg egymást ennyire. Mindkettőnek szüksége volt a magányra, arra, hogy elvonulhasson a saját kis világába.

Még a Holyon parkjaiban látta meg Robertet, amint üldögélt naphosszat, és csak olvasgatott. A korabeli fiúk szabadidejükben a felső fedélzeteken alacsony gravitációs hálómeccseket játszottak, vagy edzettek, Robert pedig elmerült más világokban. Dany is unatkozott a többi lány közt, akiket csak a legújabb nanotech tetoválások meg szemminták érdekeltek. Mind ugyanazt a divatot követték, bár volt egy-két extrém kivétel. Jól emlékezett például arra a lányra, aki az egész testére beállított valami halványzöld szint, a szeme meg olyan volt, mint a macskáé. Elnyújtott pupilla, nagy, narancssárga, sötétben világító szivárványhártyával. Kísérteties. Dany nem használt semmilyen nanotech cuccot, és egyedül volt a gépészeti csoportban lányként.
Odabenn a szervizaknában sorra felnyitotta a biztosítópanelek apró fém fedeleit, és felkapcsolta a lámpát, hogy lásson is valamit. Kettőt ki kellett cserélni. Halkan kattantak, ahogy leválasztotta őket. Kotorászás következett az öve zsebeiben, ami nem volt könnyű a kis hely miatt. Ilyenkor volt hasznos, hogy nem az ormótlan kezeslábas van rajta, hanem csak egy tenyérnyi szövetdarab. Befért a legszűkebb helyekre is, és könnyedén dolgozhatott.
Igen, ez az elvonulás közös bennük. Hasonló volt az értékrendszerük is, és mindketten úgy érezték, nem illenek bele a Holyon steril világába. Különös, hogy találkozik két ember, hogy egy nagyobb célra törjenek. Mintha a sors akarta volna így. A tanács már tervezte a magvetők útnak indítását, épp csak kellett valaki, olyanok, mint ők ketten. Az engedélyek, a tesztek, minden nagyon hamar a helyére került. Onnantól, hogy elhatározták az utazást, valószínűtlenül gyorsan ment. Nem volt túl nehéz a búcsú, Robert ugyan nehezen érttette meg a szüleivel a dolgot, de ha a fejébe vett valamit, azt végigvitte. Dany megkereste anyját. Már évek óta nem tartották a kapcsolatot. A beszélgetés kínosan rideg volt. Apja sohasem beszélt vele. A válás után elzárkózott mindkettőjüktől. Dany nem bánta, nem kötötte a Holyon fedélzeteihez semmi, és ez így volt rendjén.
A LINK lemásolta hát önmagát, majd a másolatot beletette egy másik fémtestbe. Aztán útnak indította kicsiny kabaláját a két hibernált utassal.
Az új biztosítópaneleket a helyükre pattintotta.
- LINK! Teszt a kettesen!
Kézfejével letörölte a homlokáról az izzadtságot.
- Működik Dany.
A lány elégedetten bólintott.
- Akkor mára befejeztük. Töltsd fel a kettest, és a négyest!
Meglökte magát, mire lábbal kifelé, akár egy rák, kilebegett az aknából. A dübörgő zene elhalkult kissé, ahogy a LINK megszólalt.
- Kettes és négyes cella töltés alatt. Töltés ideje húsz óra.
- Köszönöm. – Elérte a falat. Vigyázva, hogy el ne lökje magát, fogódzót keresett. – Akkor én felmegyek.

Valamivel több, mint százhúsz órával később mindketten a vezérlőben ültek, és figyelték, ahogy a fúró kilebeg a dokk nyitott zsilipjén keresztül. Hatalmas sötét tömegnek látszott, a reflektorok fénye sem fedte fel igazán. Dany aggódott egy kicsit, nem tudhatta, mit felejtett el, mikor mondja fel a szolgálatot valami létfontosságú rendszer. De nem történt semmi ilyesmi. A ronda henger lassan távolodott.
- Zsilip zár! – mondta a LINK.
Dany megfogta Robert kezét. A fiú közelebb húzódott hozzá, már amennyire az öv engedte. Be kellett kapcsolniuk magukat, ha nem akartak ide-oda lebegni a vezérlőben. A nap a hátuk mögött volt, eltakarta a hajótest. Ha előttük lett volna, nem látnak semmit, mert az üveg besötétedik, nehogy megvakuljanak. A fúró most távolodott el annyira, hogy a napfény bevilágíthassa, és ez elég volt ahhoz, hogy eltűnjenek a csillagok.
- Navigációs rendszer aktivál.
Robert átölelte a lányt. Odakinn aprócska lámpák gyulladtak ki a fúró csőrén. Piros, és kék. Most kel életre, hogy elindítson egy olyan lavinát, amely végül egy világ születését okozza. A henger lassan keresztbe fordult a tengelye mentén, majd apró gázcsóvák jelentek meg egy-egy pillanatra a két szárny alatt. Gyorsan távolodott. Dany elgondolkodva nézte az apró pöttyöt a távolban.
- Nem gondolod, hogy ezt meg kellene ünnepelni? – kérdezte.
A fiú a kijelzőt kezdte tanulmányozni, mire Dany gyengéden megfogta az állát, és maga felé fordította. Felvonta a szemöldökét.
- Még a leszállást ellenőrizni akarom.
- Később.
Robert felsóhajtott.
- Na jó, nem bánom. Ünnepeljünk.

3.

Egy emlék. Egy sötét szoba, és kellemes melegség. A lány egy kis bokrot talált nem messze a tó partjától, amin piros és sárga gyümölcsök voltak. Édesek, lédúsak. Leszedett néhányat, és leszopogatta a puha gyümölcshúst a közepén lévő magról.
Épp nyúlt egy különösen szép gyümölcsért, mikor az emlék megrohanta. Nagyon intenzív volt, egy pillanatra, mintha minden elsötétedett volna körülötte. Időtlen térben találta magát. Sötét volt, puha melegség vette körül a testét. Örömet érzett. Aztán egy ismerős hang mondott valamit. Ennyi
Az emlék szinte letaglózta. Újra és újra felidézte magában. Próbált belekapaszkodni, hogy elérje a többit is, de amint rátalált valamire, az könnyedén elsiklott előle. A hangot nem tudta hová tenni. Az érzés őrjítő volt. Nagyon közel volt hozzá az a hang, azt érezte, mindent tud róla, de arra nem jött rá, mi az a minden.
Leült a bokor tövébe, és nézte a tavat. Órák óta itt sétált, de nem akart távolabb menni, mert nem tudta hová is mehetne. A hely csodálatos volt. Minden élt. Napfény fürösztötte a hatalmas völgyet, mögötte rálátott az erdőre, ami a környező dombokat borította be, akár egy szőnyeg. Madarak hangját hallotta, egyet látott is. Egy kis, citromsárga színű, fürge madarat, amint jellegzetesen félrefordított fejjel nézte őt. Apró gyíkok sütkéreztek a tó partján szerteszét heverő köveken. És millió rovar mindenhol. A levegőben, a fűben, még a víz alatt is.

Békés és nyugodt volt minden, őt kivéve. Próbált koncentrálni. Ki az a hang? Újra és újra végigjátszotta magában a rövid emlékmorzsát. Sötétség. Meleg. Hang. Szavak. Figyelte a hangsúlyt. Lassú, fáradt, mégis dallamos, és valami más emlék, más érzés kötődik hozzá.
Egy kavicsot vett fel, és a tó felé hajította. Túl kicsi volt a dobás, a kavics a nedves talajra esett. Nem is mozdult többet. Újabb kavics után nyúlt. A csuklójára tévedt a pillantása. A kis kijelzőn már volt valami. Egy aprócska felirat: „Töltés alatt”. Nyomkodta a kijelző alatti apró gombokat, de semmi. Ennyit erről.
Hol is tartott? A hang. Igen, közel állt hozzá. Ha egy kicsit jobban értené… Az első szótag különösen ismerős. Újra és újra előhívta magából, és végül a felismeréstől elállt a lélegzete. Néhány egyszerű szó, a múlt üzenete. (Dany, hagyj aludni még egy kicsit!)
Csak ült, és nézett maga elé. Dany. Igen, ez az ő neve! Dany. Különös, mágikus hatalma volt a szónak. Hangosan is kimondta.
- Dany.
De hol van? Mi ez a hely? Most hogy előjött az emlék, újra érezte a sürgető vágyakozást az információk morzsái után, és érezte agyának elzárt kitérőit. Mintha valami nyálkás, kocsonyás dolgot akarna megfogni egy szűk, sötét helyen. Megint az a tehetetlen érzés, a semmiben forgó kerék.
Zavartnak érezte magát, és űzöttnek. Úgy érezte, ha sokáig folytatódik ez, meg fog őrülni. A vizet nézte. Nagy, nyugodt víztömeg, épp csak fodrozódó, sima vízfelszín. Úszni támadt kedve, az talán lecsillapítja. Végül is, miért ne? Tudott úszni, bár nem tudta, ezt honnan veszi. Csak a tény volt biztos. Szétnyitotta hát a mellkasi részen az öltözéket, majd kibújt belőle. A víz hűvös volt. Meztelen bőrén érezte a forró napsugarakat, miközben a víz bokáját nyaldosta.

A víz tükrében megpillantotta a saját arcát. Nézte a barna szemet, az orr szelíd ívét, a kis szájat. Tetszett neki, amit látott
.Jó volt úszni, a víz nyugalma tényleg átszállt rá, lecsendesítette. Hallgatta a csendet, amit csak néhány madár, és a tempózása nyomán keltett halk csobbanások törtek meg. Lassan, nyugodtan úszott, amíg apránként elszállt minden feszültség testéből, és csak a lendület maradt. Akkor kimászott a partra szárítkozni. Kezdte élvezni. Lassan sétált a parton, közben ujjaival beletúrt néha a hajába.
Dany. Furcsa dolog ez az amnézia. Valahogy úgy sejtette, ha egyszer egy emlék már megvan, arra támaszkodva felfedheti a többit is. Pusztán deduktív módszerrel. Vagy talán arról van szó, hogy zavarja, egyedül van, kiszolgáltatva egy olyan helyzetben, amiről semmit nem tud. Azt sem tudta elképzelni, hogy kerülhetett ide. Elvégre az emlékében volt valaki, és a kapszula számítógépe is a LINK keresését emlegette. De hol vannak ők? Hol a LINK? Lehetetlen, hogy csak úgy szem elől tévesszen valakit.
Egy béka ugrott el előle. Majdnem rálépett. A béka méltatlankodva brekegett egyet, aztán beugrott a vízbe. A lány elmosolyodott. Olyan nagy baj, nem történhet. Csak idő kérdése, hogy az emlékei visszatérjenek, és veszélyben sincs itt. Megtalál mindent, ami a túléléshez kell. Aztán majd kitalál valamit.

Eddig jutott a gondolataiban, amikor meglátta a földön a nyomokat. Sok nyomot. Emberek nyomait. Hirtelen tudatosult benne, hogy nincs rajta a kezeslábas. Gyorsan körbefordult, nem látott senkit. Szemei ide-oda rebbenve pásztázták végig az összes sötét foltot a fák közt, izmai megfeszültek. Sietős léptekkel, majdnem rohanva ment vissza arra a helyre, ahol az öltözék hevert, közben folyamatosan kémlelte az erdő szélét. Mindenhol rebbenő árnyakat, rejtőzködő alakokat vélt felfedezni. Felnyalábolta a ruhát, ami szinte rikított a napsütésben, majd egy bokrokkal körülvett helyre húzódott. Néhány perccel később felöltözve bújt ki az ágak közül.
Nincs egyedül! Lehetett volna okosabb is. Másrészt viszont, ha vannak itt mások, tőlük kérhet segítséget. Egy lakott világ! A gondolat izgalmas volt, ebből arra következtetett, hogy nem ilyen helyen nőtt fel. Mindent ismert, de minden új is volt neki. Szokatlan. Na persze, egy amnéziásnak minden új, meg szokatlan. Mégis más az érzés, mint mikor benn volt a kapszulában. Ez rossz volt. Hogy semmiben nem lehetett biztos. Valahogy minden viszonyítás kérdése, és az ő kevés emlékével nehéz volt a viszonyítás.
Újra elindult a víz mellett. Látta a saját mezítlábas nyomait. Odafelé rendezett, tiszta, visszafelé elmozdult, hosszú nyomok. Körülnézett. Látszólag egyedül volt, de az erdő sötétjéből, mintha mindenhonnan szemek lesnének. Paranoia. Miért figyelné, miért ne jönne elő, ha van itt valaki?

Elérte az idegenek nyomait. Négy, vagy öt ember lehetett. Volt kettő pár kicsi, és kettő vagy három pár nagyobb lábnyom. Ennyit tudott megszámolni a partoldal egy bizonyos szakaszán. Valamilyen lábbelit viseltek, amit levettek. Ők is fürdőzni jöttek. Feljebb a nyomokat elnyelte a fűtenger. Hiába is kereste, a fűszálakon semmi törés nem látszott. Ebből arra következtetett, hogy már jó pár nappal ezelőtt lehettek itt a nyomok tulajdonosai. Kicsit felengedett.
Sejtette ugyan, hogy merre mehettek az idegenek, de nem akaródzott követnie őket. Most nem. Fáradt volt. A sok újdonság kimerítette. És a nap is mintha lefelé haladt volna már. Arra gondolt, hogy valami védett helyre kellene behúzódnia éjszakára, (milyen különös, magától értetődő volt az éjszaka létezése) ezért lassan elsétált a kapszula földön tátongó nyílásáig. Végül meggondolta magát. A sötét üreg inkább félelmet sugárzott, mint biztonságot. A gyümölcsöket rejtő bokrok közé ment, és leheveredett a földre. Nem volt álmos.
Inkább gondolkodott. Az ágak teteje, ahol a nap még érte őket lassan vörössé vált, és az ég kékje is egyre mélyült. Különös, messze visszhangzó énekű madarak szólongatták egymást az erdő mélyén. Dany hallgatta őket. Tanácstalan volt, és zavart. Igyekezett úgy terelni a gondolatait, hogy ne akadjon bele azokba a pókhálós sarkokba, ahol sötétség volt. Gondolatai könnyedén reppentek végig a nap eseményein, sorban elemezve őket, mégis vigyázva, ne merészkedjenek túl messzire. Mint viharos tó felszíne fölött szálló pillangó.
Az ég egészen elsötétedett, már csak a legmagasabbra nyújtózó ágak vége vöröslött. Egy denevér cikázott át némán Dany feje fölött. Bőregér. Ezt vajon honnan tudja?
A tücskök is elkezdték végtelen ciripelésüket, és valamivel később Dany elaludt.
Álmában megint az esős vidéken volt. A szürke égből csak hullott a megállíthatatlan áradat. A Hyberno-kapszula nyílásánál állt, és hallgatta az odabenn nyöszörgő gépet. Olyan volt, mintha haldokolna. Félt. A gép őt hívta, de Dany nem mert lemenni. A világ minden kincséért sem menne oda le. Ezt gondolta, és előrelépett a nyílás széléhez. Az eső monoton súgása körülvette. Víz csurgott le a hajából, és a vízcseppek végigszaladtak bőrén. Leguggolt a nyílás mellett. Sötét volt, néha valami vörösen felvillanó fény látszott. Gyökereket világított meg, vakon tapogatódzó dermedt növényi ujjakat, ezek a csupasz falból meredeztek.
Lemászott. A kicsiny irányítópanel fényesen világított, de most nem a furcsa arc volt, hanem saját magát látta messziről. Halk hörgés jött a panel felöl. A képen valami a bokrok takarásából figyelte őt. A tóban úszott, aztán kimászott. Látta magát, amint mezítelenül lépked a parton. Aztán egy pillanatra egyenesen a kép felé nézett.
Dany megfordult. A másik irányban a gyökerek nyújtózkodtak a keskeny járat két oldaláról. Nem akart arra menni. Egy szűk folyosó volt ott, ami néhány méter után elkanyarodott. Vörös fény villant fel néha, valahol a forduló mögött, bevilágította a falat. Félt.
A panelen a lány az öltözéket kereste. Nem volt ott. Dany hirtelen magára ismert. Rajta sem volt semmi. A szkafander a folyosó végén van, a vörös fény társaságában. Igen, ezt tudta. Halk sercegést hallott, ahogy a fény felvillant. Mint valami szikra. Óvatosan elindult a folyosón, kerülve a gyökerek érintését. Lába belesüppedt a falról lehullott földtörmelékbe, és az rátapadt nedves bőrére.

Lassan haladt a folyosó végéhez, egyre hangosabb lett a sercegés. Szíve hevesen kalapált mellkasában. A sarokhoz érve megállt, majd nagyon-nagyon óvatosan, tágra nyílt szemmel befordult. Egy újabb, néhány méteres folyosószakaszt fedezett fel. Onnan a járat ismét elkanyarodott. És most mintha onnan látszódna a vörös villogás. Nagyot sóhajtott.
A járat mintha lejtene, de Dany ebben sem lehetett biztos. Teljesen elvesztette a tájékozódó képességét. Furcsa, recsegő visszhang kelt valahonnan. Mintha a falból jött volna. Dany összerezzent. Vissza kellene fordulni, gondolta, és továbbindult. Félt, de meg kellett tudnia, mi az a különös fény. Vonzotta. Hívogatta. Ott van a szkafander is. Igen, már tudta a nevét az öltözéknek. Ez egy szkafander, saját hőcserélős energiatöltővel, és még valami. Valami fontos dolog, valami, amit tudnia kell, de akárhogy erőlködik, nem jut az eszébe. Valami a szkafanderrel kapcsolatban.
A földtörmelék halkan ropogott a talpa alatt. Hajszálvékony gyökerek simították végig a bőrét. A folyosó egyre keskenyebb lett. A vörös fényben látszottak a karmai, és éles pengéi a falon annak a különös valaminek, ami a járatot vájta. A folyosó elkanyarodott, és egy szűkebb, hosszabb folyosóban folytatódott. Dany kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. Ennek sehogyan sem szabadna megtörténnie. A következő fordulónál a járat már olyan keskeny volt, hogy csak oldalazva tudott haladni. A sercegő hang egyre hangosabb lett, és a vörös villanások is fényesebbé váltak. Már valami ütemes koccanó hangot is ki tudott venni. Közeledett.

Szinte beesett egy hatalmas barlangba. Elkerekedett szemmel nézte a henger alakú fémmonstrumot, ami a barlang közepén trónolt. A vörös fény, és sercegés a gépezet esetlen, szárnyszerű nyúlványai alól, egy kis sötét lyukból jött. Bevilágította a barlang rideg kőfalait.
A szkafander a lyuk alatt hevert, mint egy levedlett, haszontalan bőrdarab. Valaki volt a lyukban. Dany csak állt. Nem tudta levenni a szemét a sötét nyílásról. A sercegés már tisztán, kivehetően hallatszott, az ütemes kocogás pedig valami fémhez ütődő fém hangja lehetett. Végül egy belső parancsnak engedelmeskedve a lyukhoz rohant, és benézett.
Egy nő volt ott, derekán szürke szerszámöv. Ahogy odalépett a nő észrevette, és felé fordult. Dany sikoltva ébredt fel. A saját arcába nézett.
Még éjszaka volt, a csillagok fényesen tündököltek a felhőtlen égen. Dany levegő után kapkodva ült fel. A szkafander melege körülvette, a tücskök hangja megnyugtatta egy kicsit.
- Csak egy álom! – mondta magának.
Emlékek. A fúró. Az álom olyan intenzív volt, hogy még most is érezte a bőrén a gyökerek érintését, az esőtől lehűlt levegőt, a lábára tapadt törmeléket. Nem akart ezen gondolkodni, de valahogy újra és újra eszébe jutott, mielőtt elaludt volna.

Sütött a nap mire felébredt. Második alvása már álomtalan volt, mély és tiszta. Frissnek, kipihentnek érezte magát, a közérzete is jobb lett. Napvilágnál az álma is más színben jött elő, nem volt olyan félelmetes, mint éjszaka. Az agya talán így próbál üzenni neki valami fontos dolgot, vagy csak az emlékek felbukkanásának természetes formája lenne? Azt határozottan érezte, hogy emlék volt. Legalábbis a fúró. A sötét járat a gyökerekkel nagyon félelmetesnek hatott. Igazi rémálom.
Nem tudta megfejteni, ezért inkább gyakorlatiasabb dologra gondolt. Éhes volt. A tegnap megismert gyümölcsök ott voltak körülötte, csak a kezét kellett kinyújtania értük. Ha a LINK itt lenne, meg tudná mondani, mi ez a gyümölcs, és mit tartalmaz. De nincs itt. A csuklóján lévő kijelzőre pillantott. Még mindig a „Töltés alatt.” felirat látszott. Testének energiáit használja a feltöltésre. A meleget, a mozgást. És cserébe szigetel, véd a fizikai hatásoktól korlátozott mértékben. És még tud valamit, amit álmában is érzett. Valami, aminek köze van a LINK-hez.

Leszakított néhány gyümölcsöt. Hűvösek, édesek voltak. Egy kis szilárd valóság a sok bizonytalan dolog közt. A járható út az ingoványban. Néha úgy érezte, ha nem bástyázza körül magát haszontalan gondolatokkal, a sok ismeretlen dolog agyonnyomja. Kialakult benne egy önvédelem, egy módszer, amivel túljut azokon a pillanatokon, mikor tudatának csónakja megfeneklik az emlékek hiányától. Egy szellemi mankó volt ez, amiből erőt merített, és megadta a kellő biztonságérzetet.
Jó volt a gyümölcs, de azért szívesen evett volna mást is. Tükörtojást például, szalonnával, és friss, ropogós cipóval. Hozzá narancslevet. Sóhajtott. A jelen körülmények közt ez is megfelel. Annak azért örült, hogy sorra merülnek fel a képek abból a homályos tartományból tudata mélyén. A mankójával felkavarta a vizet, és most nézte, mi jön a felszínre.
Kicsit később úgy döntött, ideje végére járnia a tegnap felfedezett nyomoknak. Egy pillanatra bevillant az álom. A nyöszörgő számítógép, és a bokrok közül őt néző valami. A tó partjánál rövid ideig gondolkodott, vajon mennyire egészséges víz, végül leguggolt, és kortyolt két tenyere alkotta csészéjéből.

Elsétált a nyomokig. Vajon miféle emberek élnek itt? Ismerhetik őt? Ezt nem tartotta valószínűnek. Ha ismernék, tudnának létezéséről, akkor nem hagyták volna kinn a szabadban, egy eltemetett kapszulában. Azok, akik itt jártak fürdeni, nem ismerik. Talán ez az otthonuk, és Dany itt az idegen. Akárhogy is, kapcsolatba kell lépnie velük. Most segítségre van szüksége. És ha vannak emberek, akkor itt a LINK is.
A nyomok a tótól távolodva néhány lépés után már kivehetetlenek voltak, de azért Dany látta az irányt. Nagyjából bemérte, hol jöttek ki az erdőből. A partoldal itt kicsit emelkedett, Dany gondolataiba temetkezve mászta meg. Nem sietett, néha megállt bámészkodni. Innen csodálatos panoráma nyílt a mögötte elterülő idilli tájra. Magas aljnövényzet burjánzott a hely előtt, ahol az erdő igazi tere kezdődött. Dany jó ideig keresett valami helyet, ahol át tud hatolni a sűrűn nőtt bokrok közt, míg végül rálelt egy kis, rejtett benyílóra.
Olyan volt, mintha egy katedrális ajtaján lépett volna be. A napfény, szellő, fülledt levegő a háta mögött maradt. Félhomályos zárt barlangba ért, aminek falait, és tetejét lombok, fatörzsek alkották. A madarak itt egészen közelről szólongatták egymást, hangjuk visszhangzott a fák közt. Hatalmas fatörzsek voltak. Több száz éves fák ragyogó smaragdzöld mohaköntösbe bújva. Néhol nagy, zsenge levelű virágok nőttek ki a lehullott száraz levelek közül. A napfény arany tűi törtek át a sűrű lombkoronán, apró rovarok kicsi felhőit vonzotta a világosság. Keskeny, alig kivehető ösvény kígyózott a lány előtt.
Dany megilletődve nézett körül. Nem tudott betelni a látvánnyal. Itt egy harmatos, hófehér virág nyújtózott, amott egy soha nem látott színekben pompázó pillangó pihent szárnyait széttárva egy barna levélen. A levegő vibrált a tiszta élettől, és a lány magába szívta ezt. Talpa alatt halkan pattogott a száraz levél és apró gallyak keveréke.

Az ösvény kanyargott, az út egyszer meredeken lejtett, aztán emelkedett, végig fák közt haladt, és Dany egy idő után már nem tudta honnan jött. Az erdő végtelen volt, és fenséges. Olyan soká haladt az ösvényen, hogy már biztosra vette, eltévedt. Az a néhány ember biztosan nem erre jött, már régen talált volna más, rájuk utaló nyomot is. De nem bánta. Az erdő varázsa teljesen a hatalmába kerítette. Talán egy óra séta után, lehetetlen volt pontosan jegyezni az idő múlását, kék bogyókat talált. A bogyók kis bokrokon nőttek, amik kör alakban álltak körül egy különösen hatalmas fát. Olyan illatuk volt, mint a méznek, Dany rövid tanakodás után megkóstolt egyet. Az ize is jó volt. Egy kicsit időzött mielőtt továbbindult volna. Tetszett neki az erdő, de enyhe szorongással gondolt arra, mi van, ha estig nem ér ki belőle. Úgy érezte kívűl is, belűl is csak sodródik, otthontalan, nem lel semmiben biztonságot.
Aztán egyszerre hirtelen véget ért az erdő, és Dany egy hatalmas szakadék szélén találta magát. A semmiből bukkant elő, mintha épp ebben a pillanatban nyílt volna. Lenn valahol az iszonyú mélységben egy kis patakocska folyt, vize ezüstös fonálnak látszott innen. A napfény csupasz, fehér sziklákat ragyogott be, a köveken itt-ott erős gyökerű, kis levelű növények árválkodtak. Szédítő volt. Dany végignézett a szemközti, legalább kétszáz méterre lévő sziklafalon, és csak most vette észre a függőhidat. A két oldalon két hatalmas vasoszlop, közöttük pedig kötelek tartotta pallók, és korlát. A „híd” lassan kilengett oldalirányba.
Na nem, itt aztán biztos nem megy át. Még a hideg is kirázta a gondolatra. Másfelől viszont itt az első ékes bizonyítéka, hogy lakják a vidéket. Nyelt egyet. Nem tudhatta, hogy a LINK minden évben új köteleket szerel fel, és az oszlopokat is ellenőrzi. Dany közelebb lépett az oszlophoz. Sötétre festett vasrúd volt. Egy kis táblát erősítettek rá, amire néhány figyelmeztetést írtak. „Kétoldalt a korlátba kapaszkodni!” „Szeles időjárás esetén használni tilos!” Nem valami megnyerő. Ha esetleg mégis úgy dönt, hogy átmegy, ami persze nem történik meg, arra is figyelni kell, hogy ne nézzen lefelé. Most megtette. A biztonság kedvéért inkább megfogta az egyik drótkötél korlátot, és abba kapaszkodott, amíg a földről egy kavicsot a mélybe hajított. Lassan hatig számolt, mire odalentről hallatszott a halk koppanás. Nagyon mély!

Valahogy mégis rászánta magát. Araszolt, mint egy rák, kétoldalt marokra szorította a hideg drótkötelet, és aprókat lépve haladt. A fémpadló halkan dobogott minden lépésénél. Ügyelt arra, hogy egyszerre csak egy végtagja legyen mozgásban, és mikor már biztosan a helyén volt, csak akkor mozdította a következőt. Végig lefelé nézett. Még csak húsz-huszonöt métert haladt, de keze reszketett, homloka verítékes, és gyomra nehéz volt, mint a kő. Ötven méter körül már lába is reszketett, észre sem vette, ahogy felnyög minden apró légfuvallatnál, szinte centiméterenként haladt. Hetven méter környékén szétterpesztett lábbal megállt, és hátrasimította haját szeméből, aztán reszketve nyúlt a korlát után. Nagyot sóhajtott, mielőtt továbbindult volna. Aztán elérte az út felét. Időérzéke cserbenhagyta, egy örökkévalóság volt, mire a híd végéhez ért, és újra biztos talajt érzett a lába alatt. Megkönnyebbülésében kimerülten rogyott a földre. Ha komolyabban belegondol, hogy mit kell kiállnia, talán el sem indul. Az elhagyott oldalra visszanézve így is nehezen hitte el, hogy egyedül volt képes erre.
Halk csipogást hallott. Először észre sem vette, el sem jutott a tudatáig, hogy mi ez. Aztán meglepődve kereste a hang forrását. A csuklóján lévő kicsi kijelző csipogott. Úgy látszott magához tért. És valóban. Eltűnt a „Töltés alatt.” felirat róla, most halványzölden világított, és egy villogó kör volt rajta. Dany meglepődött. Várt egy kicsit, hátha történik valami, de, hogy ez nem következett be, nyomogatni kezdte a gombokat a kijelző alatt, már ki tudja hányadszor. A kis kijelző most reagált rá. Eltűnt a kör, és egy új felirat került elő valahonnan. „Kapcsolat keresése.” Hosszú másodpercek teltek el, még mindig nem történt semmi. A csipogás is abbamaradt. Aztán a panel mutatott valamit, mielőtt újra elsötétült. „Kapcsolódás sikertelen.”

Dany sóhajtott. Hát ezzel nem sokra megy. Nem volt kedve továbbmenni, de azért összeszedte magát. Egy kicsit kényelmetlen volt a hatalmas szakadék látványa. Az ösvény itt szélesebb volt, és kétfelé ágazott. Ezt a részét mintha sűrűbben használták volna. Talán aki eddig eljött megrettent a „híd” látványától, és inkább a másik úton ment tovább? Nem csodálkozott volna. Pillanatnyi megtorpanás után azt az ösvényt választotta, amelyik kicsit nyíltabbnak tűnt. Nem mintha elege lett volna az erdőből, csak biztosabban érezte magát, ha látta, merre megy.
Kavicsos, füves tájon haladt, ami enyhén lejtett. Magányosan álló fák nőttek mindenfelé. Sudarak, szélesek voltak. Látott két őzet is, érkezésekor felcsapták fejüket, és nagyokat szökkenve rohantak el, eltűntek egy kis domb mögött. Érintetlenség sugárzott ennek a vidéknek minden tenyérnyi foltjából. Szép volt, vad, és izgalmas.
Dany felrohant a kis domb tetejére, hátha megpillantja még egyszer az őzeket, de valami mást látott, amitől elállt a lélegzete is. A domb mögött lejteni kezdett a táj, egy nagy sík terület terpeszkedett alatta, ameddig a szem ellátott. De ami felkeltette a figyelmét az a sok szabályos négyzet alakú, különböző színű parcella volt. Mezőgazdasági terület. A parcellák közt vizesárok húzódott. És a távolban észrevett valami pici, mozgó tárgyat is. Egy jármű.

Folyt. köv.