: Menekülés

A nap már régen lement a házak mögött. A sötét utcákat megvilágítják a házakból kiszűrődő fények. A kihalt utcán csak valaki siet, összehúzott kabáttal. Egy lány, aki egy levelet szorongat jéghideg kezében. Hátát egy hatalmas hátizsák díszeleg, zsebeiben egy vonatjegy, ki tudja hová, csak el a városból.
Belép egy hatalmas társasház ajtaján és elindul fölfele a lépcsőn. Megáll egy kopott ajtó előtt. Fülel de nem hall semmi mozgást. Lassan kinyújtja a levelet tartó kezét és a postaláda szájához helyezi a levelet, de amint hozzáér, az ajtó kinyílik és egy fiatal fiúval találja magát szembe. Csak állnak ott a küszöbön és nézik egymást. A lány erőt vesz magán és a kezébe nyomja levelet. Az ifjú megnézi és csodálkozva méz vissza.
- Ez nem nekem szól – mondja halkan
- Tudom, de kérlek, add át a testvérednek – suttog a lány
- Miért? Mi van benne?
- Ha akarod, megnézheted, de nekem mennem kell
- Ne! Várd meg, amíg elolvasom – szólt kicsit hangosabban – kérlek.
- Rendben – egyezett bele a lány lény és a folyosó ablakán kikémlelt az utcára
A fiú elkezdte olvasnia levelet:

Kedves Alan!
Tudom már rég nem hallottál rólam, de nem hiszem hogy ez csak az én hibám lenne. Kérlek, ha még emlékszel a barátságunkra, tedd meg nekem azt, hogy néha ránézel a Dórira. Emlékszel még rá? Ő is a barátod volt, még nagyon régen. Tudom, hogy önzés, amit kérek, de csak ezt az egyet tedd meg nekem.
Értsd meg, mennem kell! Már nincsen mi itt tartson, nincsen családom, nincsen senkim. Új életet kell kezdenem, és ehhez le kell zárnom a múltat teljes egészében. Nem akarok rátok bajt hozni. Remélem, megértesz.
Ég veled, örökre!
Jess

- Hova fogsz menni? - kérdezte értetlenkedve miután elolvasta.
- Még nem tudom – nem nézett a fiúra – de el innen. Már megvettem a jegyemet, és lassan indul a vonatom.
Amikor megfordult megcsillant a hold fénye könnyáztatta arcán.
- Várj egy percet, adok mindjárt hozok neked valamit. – mondta a fiú és beszaladt a lakásba.
A levelet közben visszarakta a borítékba és az asztalra dobat. Öt perc múlva már vissza is ért egy teletömött táskával a hátán.
- Mehetünk! – mondta határozottan.
- Mi? Hova? Te nem jöhetsz velem, hát nem érted, Chris, egyedül kell mennem.
- Ugyan már, miért nem mehetnék veled? Nem hagyhatom hogy egyedül vágj neki ennek az útnak.
- De…
- Nincsen semmi de. – mondta határozottan – mehetünk?
- Igen!
Lementek a lépcsőn, végigmentek az utcán és néhány percnyi séta után el is érték a pályaudvart.
Chris megvette a jegyet, és öt perc múlva már a vonaton voltak.
Néma csendben mentek, egyikük sem szólalt meg. Végül Chris szólalt meg előbb.
- Muszáj itt hagynod mindent?
- Igen, nem tehetek mást.
- De miért? És hogy érted azt hogy nincsen családod? Mi lett a szüleiddel? A testvéreddel? És a többiekkel?
- Meghaltak… - mondta üveges szemekkel a lány
- Sajnálom én…
- Nem, kell mentegetőznöd, jogod van tudni, hiszen velem jöttél.
- Mi történt velük?
- Megölték őket… de erről most ne beszéljünk.
- Sajnálom, hogy felhoztam.
A vonat több órás zötykölődés után megállt. Már hajnalodott, amikor leszálltak a vonatról. Egy hegyekkel körül vett tisztáson találták magukat.