: Bosszú

A legtöbbjük nem mosakodott napok óta. Örülhettek, hogy nem haltak szomjan. Az első öt percben még ?rjöngött a tömeg, néhányan meg is haltak, ahogy szétnyomták és agyontaposták, és örültem, hogy nem én voltam, hogy itt lehetek a kedvesem mellet, még ilyen körülmények között is.
Emlékszem, amikor először találkoztunk abban a kedves kis parkban, tele nagy fákkal, kikövezett utacskákkal, körhintával, és sok vidám hangulattal. Magányosan ültem a kedvenc tölgyfám törzsének támaszkodva, amikor odajött hozzám egy világosbarna hajú, barna szem?, csodaszép lány. Hangja akár az angyalé. Még mindig a fülemben cseng az els? mondat, amit hallottam t?le:
- Szia! Bocs, nem láttad a hajcsatom?

Nem láttam, de azért megköszönte, és bemutatkozott. Én is elárultam neki a nevem. Furcsa csengése hallatán megkérdezte, honnan származom. Elárultam neki, hogy apám nagyszülei zsidók voltak, mire kiderült, hogy neki a nagyanyja volt az.
Így ismertem hát meg. Utána csak azért jártam abba a parkba, hogy vele találkozhassam. Eleinte nem jött be, de aztán egyre gyakrabban, és egyre hosszabbakat beszélgettünk. Végül már szándékosan találkozgattunk, és nagyon élveztem vele lenni. Beleszerettem. Minden perc vele olyan volt, mint egy egész élet a paradicsomban.
Az egyik ősszel, egy szeles napon, amikor erősen hullottak a levelek, egy nagy példány bele is esett a hajába. Kivettem, gyengéden hátrasimítottam a haját, az ujjára húztam egy gyűrűt, és bevallottam, hogy szeretem. Megcsókolt, a gyönyörű szemeivel rámnézett, majd ennyit mondott:
- Én is!

Ugyanezekkel a szemekkel nézett rám, amikor a vonat vonyítva megállt, ám akkor nem boldogságot, hanem félelmet tükröztek. A tömeg morajlani kezdett, mindenki azon tanakodott, hová vittek minket. Amikor betuszkoltak minket a vonatba, azt mondták, egy jobb helyre visznek, de belül mindenki tudta, hogy ránk itt nem vár más csak a halál.
Percekig nem történt semmi, majd amikor meghallottuk a rozsdás retesz tompa csörgését, mindenki elhallgatott. Pár másodpercnyi néma csend következett, aztán kinyílt az ajtó. Egy gépfegyveres német katona állt mögötte. Gyűlölettel teli arca, és félelmetes hangja mindenkit megijesztett. Kiparancsolt, majd szétválogatott minket, A gyerekeket és az öregeket beállították egy hatalmas kígyózó sorba, és gázkamrákban kivégezték őket. A férfiakat munkába fogták, a nőkkel vagy ételt főzettek, vagy ápolóként alkalmazták.
Nagyon keményen dolgoztattak minket, és igen szegényes ellátásban részesültünk. Ahogy telt az idő, néhányan éhenhaltak, és is alig bírtam a kegyetlen bánásmódot, és elhatároztam, hogy együtt megszökünk. Csak ki kellett tapasztalni az alkalmas időpontot, amikor a katonák a legfigyelmetlenebbek. Egyszer észrevétlenül megbeszéltem vele a tervet, aztán éjszaka, amikor az ?r már el-elaludt ellopóztam. Szerencsére nem vett észre, úgyhogy el tudtam lopni, és kitámasztani a létrát a falhoz. Utána megbeszélt id?re megjelent ? de sajnos észrevettek minket. Elkezdtünk futni fel a létrán, de a golyók sokasága közül az egyik eltalálta a kedvesem.

Elvesztette az egyensúlyát, és meg próbáltam ugyan tartani a kezénél fogva, de lezuhant. A homlokából kis patakban csordogáló vér vörösre festette, és lassan terjedő foltot hagyott a friss hóban. Nem tudtam elfogadni, hogy elvesztettem. Bénultan néztem a semmibe meredő arcot.
Kábulatomból a vállamba csapódó golyó ébresztett fel. A fájdalomtól elengedtem a létrát, de már a tetején voltam, és a másik oldalra estem át. Rettenetesen fájt, de nem a sebem, hanem hogy meghalt. Megölte! Meg kell bosszulni, de most semmi esélyem, menekülni kell. Elkezdtem a hegyek felé futni, ahova nem tudnak az automobiljaikkal követni. Nem figyeltem, követnek-e, csak a célt láttam magam előtt, ami most a szökés volt. Már hetek óta nem ettem rendes ebédet, ráadásul meg is sebesültem, de az adrenalin úgy felerősített, hogy nem tudtak utolérni. Csak futottam, át a sziklás, erdős vidéken, át a patakon, és még ki tudja hol, nem is láttam, csak szaladtam minél messzebb, egészen, amíg a szervezetem megadta magát, és összeestem.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, elvakított egy ismerősen lüktető fény, amiről hamarosan megállapítottam, hogy egy lobogó t?z. Ahogy hozzászoktam a világossághoz, felismertem, hogy egy barlangban vagyok, körülöttem pedig sok szakadt ruhás, rossz állapotban lévő nő tesz-vesz.

- Felébredt! - szólalt meg hirtelen az egyik. A többi odagyűlt körém, és feszülten várták, mit teszek. Azt kérdeztem, hol vagyok, mire elárulták, hogy ájultan találtak rám a férfiak, vadászat közben, nem messze innen. A hóban feküdtem, vérző vállal, és egy gyűrűt szorongatva a kezemben.
Az a gyűrű volt, amit akkor kapott tőlem, amikor szerelmet vallottam neki. Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra. A padunkon történt. Mindig annál a padnál találkoztunk, már előtte is. Annyiszor készültem már elmondani neki, mit érzek, a gyűrűt már két héttel előtte megvettem, de sosem voltam képes kimondani, addig a meghitt őszi napig. Akkor életem legboldogabb szakasza következett. Szinte minden nap találkoztunk, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Azon a padon vesztettük el a szüzességünk. Nem gondoltuk bele, hogy bárki láthatott volna, a szerelem hevében égve gyengéden kényeztettük egymást, a vágyak túl erősek voltak, és megtörtént a dolog. Éjszaka volt, és nem látott minket senki, bár nem arra figyeltem...

Csodálatos, meghitt hónapok voltak azok. Minden percét élveztem, de aztán kezdődtek a gondok, ő pedig minden bajban mellettem állt. Ott volt, amikor az álmaim egy szebb jövőről pillanatok alatt romba dőltek, mert nem vettek fel semelyik egyetemre sem, a származásom miatt. Ott volt mellettem, amikor minden barátom elfordult tőlem, mert zsidó vagyok, és ott volt amikor az apám meghalt. Azt a kis házat hagyta csak rám, amiben egész addigi életem leéltem. Rakodómunkásként állapodtam végül meg, és éppen kerestem annyit, amiből ketten megélhettünk, úgyhogy összeköltöztünk. Esküvőre nem volt pénz, így hát az a gyűrű maradt szerelmünk egyetlen jelképe. Az a gyűrű, amit most itt tartok a kezemben, miközben tekintetek sokasága mered rám, hallgatva a mesémet. Elmeséltem nekik mindent. Jól esett kibeszélnem magam, még akkor is ha nem is ismertem ?ket. Ahhoz, hogy bízzak bennük, nekem épp volt, hogy megmentették az életem.

Később ők is elmondták, hogy ez egy zsidószökevény-csoport. Bújdosva, különböző állatokra vadászva próbáltak túlélni. Sokat meséltek ők is, hogy hogyan szöktek meg, és hogy csatlakoztak hozzájuk egyketten. Már egy jó ideje én voltam az első. Kezdetleges szerveződésben éltek, így a hosszú betegeskedésemet arra használtam ki, hogy ötleteket adtam, terveket dolgoztam ki, hogy könnyebbek legyenek a mindennapjaik. Egyre inkább engem tekintettek vezetőnek, lassan törvényeket hoztam, és úgy emlegettek, hogy Isten küldötte. Komoly kis alig száz fős társadalmat hoztunk létre.

A gyűrűt felfűztem egy madzagra, és minden nap elalvás előtt megcsókoltam, mintha ő lett volna. Néha még beszéltem is hozzá. Rengeteget gondoltam rá, a halálára, a bosszúra, de nem hagyhattam egyedül a népemet, és amúgy se lett volna semmi esélyem.
Lakhelyünk a lehet? legfélreesőbb helyen, a legészrevétlenebbül bújt meg a sziklás hegyoldalban. Belül nyugodt hangulatot sugárzott, tele a saját eszkábált bútorainkkal. Az ebédet általában háborús színtereken otthagyott fegyverekkel l?ttük, és ehhez néha töltényt is kellett szerezni. Ez volt a legveszélyesebb feladat. Legtöbbször magam is ott voltam, és csak kevesen mentünk, hogy ha elkapnak, csak mi haljunk meg.

Egyszer egy lerombolt városban kutattunk valami használható után. Az utcák csupa por és rom voltak, éppen hogy tudni lehetett, mi az út, mi az ami már ház. Minden szürke volt, a bokrok is. Mégis olyan ismerősnek tűnt. Ahogy keresgéltünk, odaértünk egy nagy, kid?lt fákkal telihelyre. Csak az egyik állt még, büszkén, átvészelve a háború pusztítását. Én mentem el?l ebben a valaha volt ligetben, amikor megbotlottam egy lécben. Felemeltem, lefújtam róla a port, és két nevet láttam rajta belevésve. Ekkor döbbentem rá, hogy ez az a város, az a park, ez pedig itt az a tölgy, ahol el?ször láttam, és ez annak a padnak a maradványa, annak a padnak, amin oly sok vidám órát töltöttünk együtt.

Olyan nehéz volt megválni tőle, amikor a zsidókat kitiltották a parkokból és terekről. Akkor aztán sorba jöttek a zsidórendeletek. Összeköltözésünket egy nehéz, ám nyugodt év követte. Nem számított a sok igazságtalanság, az volt fontos csupán, hogy együtt vagyunk. Egyszer aztán mindannyiunkat kilakoltattak, és egy vársonegyedbe költöztettek. Munkára fogtak minket, és magunk köré építettek velünk falat. Utána is rengeteget dolgoztunk, de élelmet és vizet csak alig kaptunk. Eleinte nehezen ment, de hamar megerősödtem. Aztán karácsonykor, egy jobb élet ígérete mellett egy vonattal elszállítottak minket.

Észre sem vettem, hogy közben levettem a gyűrűt, és már azt bámulom egy jó ideje. Támadt egy ötletem. miért is ne? Magam előtt láttam mindent. Láttam, ahogy szónoklok nekik, hogy meg kell menteni a többi zsidót, és nem szabad a testvéreinket cserben hagyni, láttam, hogy fegyvert gyűjtünk, tervet készítünk. A kis csapat egy része elölről, a többiek viszont hátulról támadnak. A gyűrűt a kezemben markolva indulok neki a harcnak. Semmi esélyünk, de hallgatnak rám, és készek meghalni.

Elhangzik a jelszó. Gépfegyverek zaja szakítja félbe a sorban álló zsidók sírását. Adrenalin árasztja el a testem. Sokan meghalnek, de sikerül bejutnunk. Már csak páran maradunk, amikor a gödör szélér?l megpillantom a vezért. Farkasszemet nézünk egy-egy pisztollyal a kezünkben. A társaim mind meghalnak. Célzok és lövök. ? is elsüti a fegyverét, de mielőtt meghalok, látom, hogy vér szivárog a melléből. Megtettem, már meghalhatok. Hátra esek, a gyűrűt kiejtem a kezemből, és belezuhan a gödörbe, ahova majd a miattam meghalt társaim holttestét dobják majd.
Vége volt. Nem érdekelt többé a bosszú, nem áldozhattam fel őket. Ráébredtem, hogy az én feladatom átvezetni a népem ezen a keserves időn, és az azt követő éveken. Szemet hunytam hát a múltra, és hazamentem.
Amikor vége lett a háborúnak, várost alapítottunk, mely város főépületének parkettájában még mindig ott egy darab, amin tisztán olvasható két név, a mi nevünk.