: Lány és Fiú III.

- Anyuu!!! Megjöttünk!
Mimirilla felült az ágyon és az ajtó feléé fordult.
- Hogyhogy jöttünk?
- Hát én és Fiú!
- Kicsoda!?
Megérkeztek a szobába, Fiú immár ruhában, és az anyatündér olyan tágra nyitotta a szemét, hogy Lányék egy percre nem értették, miért nem esik ki a helyéről.
- Jaj, anyu, tudod, mesélted, hogy Isten már meg akarta teremteni a fiúkat. Nos, hát... én segítettem neki egy kicsit!
- Jaj, édes kislányom! Ugye nem?
- De igen!
- Te teremtetted őt?
- Igen, miért, baj tán, hogy kiadom a tündértehetségem?
- Nem, dehogy, nem azért...
- Anyu... mielőtt elkeserednél... Ő lett volna az ajándékom...!
Mimirilla csodálkozása hirtelen anyai mosolynak adta át a helyét.
- Gyere ide, lányom!

Lány odalépett és megölelték egymást. Fiú, aki eddig egy árva szót sem szólt és a sarokban állt mozdulatlanul, most ő is odalépett az ölelkezőkhöz és hátulról jó erősen megölelte őket ő is...
- Fiú! - szólt Mimirilla gyengéd, öregecske hangja. - Mivel nem látjuk már sokat egymást, most mondom el neked, hogy mindenben hallgass Lányra!
- Rendben! - akarta mondani Fiú, de csak tátogni tudott.
- Akkor hát, kislányom és Fiú...
- Anyu, miért nem mondod á, hogy kisfiam? Hiszen a testvérem!
- Óh, dehogyis, kis drágáim!- legyintett könnyedén Mimirilla. - Attól, hogy te teremtetted őt, még nem vagytok rokonok, mert...
- De hát nézz ide! - mondta Lány, miközben a karján lévő már-már alig vérző sebhelyet mutogatta anyjának. - Az én húsom! Ez neked nem testvériség?!
Ismét könnyeden jött a válasz:
- Nem!
- De hát... miért... Isten azt mondta, hogy...
- ...hogy megakarja teremteni az első embert...
- ...igen, amit te már megtettél...
- És mellé az ellenkező nemből is az elsőt, amit viszont már...
- ...én tettem meg. - így fejezték be soronként egymás mondatát, amikor valaki elcsukló bizonytalan hangocskájával közbeszólt:
- Lány nem én testvér, én szeret Lány, de nem testvér...
A meglepő mondatot néma csend követte...

(folyt. köv)