: Csillagtalan - V. rész

- Nem, fiam, persze, hogy nem. - Szólt végül, mikor kinevette magát. Az egész nem tartott pár másodpercig, de szeme tovább mosolygott. - Még a legöregebb vérfarkas, ha élne is, nem érne semmit a legelső vámpír ellen egyedül. Viszont ti tizenketten sokat kiírthattok a Féreg szolgái közül.
- Azt mondod, mi tizenketten. Ki a másik tizenegy?
- Nem tudom. De valószínű, hogy Te vagy az egyetlen magyar... Itt, a Kárpátok között, sok a vérfarkas. De a vámpír is. Ősi ellenségek, de nem csak egymás ellen. Mind a vérszopók, mind a garouk között ellentét feszül a saját fajtájukon belül is. A törzsek nem tűrik meg szívesen a másikat, a klánok a vámíroknál pedig... nos, néha ezeken belül is hatalmi harcok folynak.
- A garouk között is...? - a hír egészen megdöbbentett. Hogy a saját fajtámon belül harcok folynak, ez új volt. Megráztam a fejem, és nemes egyszerűséggel ezt nem hittem el. Kizárt, hogy egymást is marjuk...
Szellemtáncos láthatta rajtam, hogy nem hiszek neki, de csak biccentett.
- Holnap, úgy sejtem, nincs iskola.
- Vasárnap lesz. Illetve - néztem az órámra álmosan - van...
- Jó. Elviszlek egy közeli ismerősömhöz. Itt lakik a töltés mögött.
- Ő ki?
- Rubinszem. Filodox. Ő meg tudja mondani, amit eddig nem tudtunk.

A hold egy korábbi szakaszában kíváncsian pislogott le arra a részre, ahol a sötétben folyt a küzdelem a garou és a két vámpír között. Most már átlátott a talajra, de nem sokat nézhetett. Csak rendőrök és vér. A hullát már elvitték. Ennek ellenére egyetlen, az égbolt szemeként ható fénye hűen követte lenn egy ballonkabátos nyomozó alakját, amíg az el nem tűnt egy panelházban.
Kováts egy egyenruhás rendőr után érkezett ide, aki egy furcsaságra hívta fel a figyelmét. A fiatal, izgága közrendőr most a lépcsőnél toporgott, ujjával egy, a 11-es és 12-es számmal jelölt nyomokra mutatva.
- Ezek azok, hadnagy.

Kováts letérdelt, és szemügyre vette előbb a 12-es nyomott. Két párhuzamos csík volt, mélyen felkarcolva a linóleumot, ami a padlót borította. Karmok nyoma lehetett. A 11-es nyom pár fekete szőrszálat jelölt, hosszabbakat az átlagnál. A nyomozó felnézett a rendőrre.
- Mi van velük?
- Hát... gondoltam, összefüggenek. Szóltam egy helyszínelőnek, és...
- Egy egyszerű kutya miatt? Ezeket bármelyik itteni, nagyobb méretű kutya ejthette.
- Iiigen, uram, de bármilyen nagy az a kutya, nem lehet akkora, hogy a karmai ilyen mély nyomot hagyjanak a linóleumban - vörösödött el a közrendőr. Kováts ismét megnézte a 12-es bizonyítékot, és elkomorodott. A fiúnak igaza van.
- Azért kérdezzen körbe a lakók között.
- Már megtettem, uram. Ebben a házban nincs kutya.
Kováts, be kell vallani, kissé zavartan vonta fel szemöldökeit.
- Nem jött senki senkihez vendégségbe, akinek kutyája van?
- Nem tudom, uram.
- Kérdezzen körbe. Adjon egy tasakot.
A rendőr átnyújtott a hadnagynak egy műanyag tasakot egy csipesszel együtt. Kováts felemelte a szőröket, és beleejtette a tasakba, majd lerázta az aljára, végig a szeme előtt tartva. Aztán felegyenesedett, és kilépett az utcára. A Hold kíváncsian várta, szinte ráfókuszált a ballonkabátos férfira, aki átnyújtotta a kis zsákot az egyik emberének.
- Vigyétek be a laborba.
- Meglesz Főnök.
A Luna megremegett odafönn, majd széles, kerek arca elé fátyolfelhőt húzott.

- Micsoda?
Döbbent moraj szaladt végig a termen. Páran megütközve néztek a férfira, aki a Nagyúr előtt térdelt remegve. Ember volt, abból is a legutálatosabb fajta. Drogos. A vére... semmire sem jó. De napi adagjáért cserébe nyitva tartotta a szemét, noha nem tudta, kiknek informál. Csak egy apró láncszem volt a tengeren átívelő méretes, mérföldeket átszelő horgonyláncból. Egyetlen apró dolgozó a többmilliós hangyabolyban, kihez még az sem jut el soha, hogy hívják királyát.
- Janov, azt mondod, meghalt? - a vámpírmester undorodó tekintettel nézett az előtte térdelő emberi roncsra. A férfi biccentett.
- Igen, uram, a szomszéd kapualjban pihentem. Egy lányt... próbáltak éppen felszedni. Az hiszem, elaludhattam. Mire felébredtem, már rendőrök lepték el a környéket. Kikérdeztek engem is, uram, és megmutatták a hullát is, bizony! Janov volt az, úgya! Úgy!
- És Benjámin?
- Őt... őt nem láttam, naccságos úr.

A vámpírok tekintete összevillant, csak a "naccságos úr" ült nyugodtan a székén. Most intett. Két komor, fakó arcú férfi - két ghoul az árnyékos boltívek alól - lépett elő, és rántotta talpra a férfit.
- Adjátok oda az adagját, aztán dobjátok vissza, ahova való, a rohadásba.
A Nagyúr hangja undorodva csengett. Az ilyen "mérgezett vérűek" azok, akiktől a vámpírok nem csak hogy undorodnak, de egyenesen rettegnek. Ha egyszer egy tiszta drogos vérét szívják, de a szer még ott kering a vérében, akár ők is rászokhatnak. Aztán meghalnak - tetszhalott állapotba kerülnek - majd felélednek, és szereznek tovább. Őket már nem öli meg a túladagolás, csak időleges, mély álmot bocsát rájuk... de az a vámpír, aki ilyen sorsra jut, kivívja társai utálatát...
Persze, vannak, akik saját önszántukból vállalják ezt a sorsot...

Miután a csövest elküldték, a nagyúr éjfekete szeme egy darabig hűvösen meredt a férfi hűlt helyére. Aztán körbejártatta tekintetét a bentieken. Mintha ijedség villant volna a szemében, ami nem lett volna meglepő. Az itteniek mindegyike szabályosan rettegett! Mi lehet az, ha nem egy Csillagtalan, aki elintézi Janovot és Benjámint? A vérszopók egyébként és gyáva népség... de van eszük. Míg a Bolhások? Hiába bátrak, és vicsorogva ugranak neki egy tucat vámpírnak - nem ésszel, hanem ösztönből harcolnak. Nem vetnek cselt. Csak a mancs, és: puff...
- Mától tartsátok nyitva a szemeteket. Rhurt!
Halk morgás szűrődött elő a sötétből, a Beavatott csosszanó léptekkel siklott elő a sötétből, majdnem-pupilla nélküli szemeit Urára függesztve. A vámpír átható tekintete a ghoulok vezetőjén pihent - ridegen.
- Menjetek ki. És hozzátok elém.
- Hrr...
Természetesen Rhurt - akinek ez csak a beavatott neve volt - tudott volna értelmesen is beszélni. De miért tegye meg, ha egyszer gazdája így is megérti?

Szellemtáncossal sötétedéskor indultunk útnak, át az töltésen, be az erdőbe. Messze magunk mögött hagytuk a várost, s már jó tucat kilométert megtehettük az éjjeli erdőben. Valahogy úgy sejtettem, akit keresünk, egy tanyasi parasztember lehet. A sötétség nem okozott gondot. Emberként ugyan nem volt túl jó a szemem este, de ösztöneim kiválóan működtek. Egyszer sem botlottam orra, mindössze kétszer csúsztam meg a tavaszi olvadás miatt síkos talajon...
Végül, messze a várostól, és semmiféle tanya elé nem érve, egy sötét halmot pillantottunk meg a sötétben. Rögtön rá mély torokhangú hng szólalt meg.
- Ki jár itt?
Vezetőm azonnal válaszolt rá.
- Szellemtáncos, az Üvegjárók törzséből.
- Igen. Érzem a szagod, féltestvér, de ki az, akit hoztál?
- Ő? Neki még nincs neve, s törzstelen.
- Kétlem, hogy a Csontrágókhoz akarna csatlakozni, hehehe...
- Ő egy Csillagtalan, Rubinszem.
Erre csend lett. Jó volt, mert untam titokzatos és láthatatlan barátunk nevenincs hollétét. Felemeltem a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. Halványan, de megéreztem a levegőben egy másik garou illatát - bűzzel keveredve.
- Hiába szimatolsz, Szellőléptű. Csak egy Csontrágó bűze az, mit észlelhetsz.
- Nem egészen... - morogtam bele a sötétbe, immár fülemmel próbálva betájolni az irányt.
- Nem-e? Hát mit érzel még?
- Farkasszagot. Olyan farkasét, kit elemészt a szemét, és gyáván meghúzódik vackán.

Csendes nevetés volt a választ. A következő pillanatban aztán fenyegető-szürkén villant valami a sötétben az arcom felé. Félrekaptam a fejem, de a penge így is a vállamba mart, átvágva a felső hámrétegeket. Agyamat elöntötte a vörös köd, főleg, mikor érzékeltem, hogy Szellemtáncos kiugrik harcunk elől, kitér oldalra. Csapda - gondoltam, de már mozdultam.
A penge is. Nem hátrált vissza, elsuhant mellettem, megállt, majd oldalra indult, élével a nyakam felé, lendület nélkül. Előbbi fejelrántásomat követve hátradőltem, és egy gyors félkört írtam le a testemmel a penge mozgásával ellentétes irányban. Mire felegyenesedtem, a fegyver már visszafelé suhant.
Két gyors mozdulat, szinte egyidőben. Alig nézve oda, balommal megragadtam a csuklót tartó kezet, jobbommal pedig a sötétbe nyúlva ellenfelem torkát. Ember alakban volt, fiatal ujjaim egy sovány férfi nyakát markolták.
- Höhh! - Közölte, ahogy kezem a torkára tapadva beléfolytotta a szuszt. Nem erőből markoltam - csak finoman, de ellenállhatatlanul.
- Dobd el - mordultam fel. A kard azonban nem hullt a földre, mire megszorítottam a nyakát.
- Ne várd, hogy egy rúnázott klaivét csak úgy hajigáljon egy filodox, Szellőléptű... - mögöttem Szellemtáncos hangja csendült, halkan. Egy csavarás, de a csukló nem engedett, így kénytelen voltam jobb kezzemmel elengedni a férfi torkát, akit markoltam, és felszabaduló kezemmel az alkarra ütni, miközben alig észrevehetően, de hátrább is léptem, Rubinszem mellé, kikerülve egy esetleges támadást. Szinte alig voltam tudatában, mit cselekszem - ösztön volt. Minden.

Az ujjak végre engedtek. Balommal elengedtem a csuklót, és a kardmarkolat után kaptam. Sikerült elkapnom.
Furcsa volt. Mintha... mintha egész életemben ezt az érzést kerestem volna, s úgy éreztem, tökéletesen áll a penge a kezemben. Két gyors lépés, ahogy eltávolodtam a párostól, a penge egy ügyes mozdulattal átkerült a jobbomba, miközben látványos fordulaton ment keresztül a testem előtt, majd állapodott meg a vállam magasságában, amikor küzdőállást vettem fel. Őrjítő érzés volt, mégis nyugtató...
- Ne gyertek közelebb. Nem akarok embert ölni! - szóltam a párosnak, noha csak halovány alakokat láttam. Egy pillanatnyi csend, aztán...
- Gaiara mondom... - suttogta Szellemtáncos, de Rubinszem hörögve félbeszakította.
- Semmi kétség. Gaia Gyermeke. És Csillagtalan...
Halk morgás hagyta el a torkomat.
- Nyugodj meg, ifjú Ahroun. Csak egy próba volt, s még sok ilyen vár rád...
A sötétből egy nő lépett elém. Rongyos volt, lompos és bozontos, de kétségkívül ő volt a rekedtes, mély hang gazdája. Fél szeme vörös volt, és oldalra állt, valószínűleg egy régebbi harc folytán. Hajléktalan volt, ez egyértelmű, mégis, valami fensőbb tudat áradt belőle. Jobbját szíve fölé helyezte, és meghajolt.
- Rubinszem vagyok, a Csontrágók törzséből. Filodox.
- Úgy is ismersz - vetettem oda mogorván a nőnek, mire ő felegyenesedett, és kinyújtotta a kezét.
- Igen. Ismerlek, Szellőléptű.
- Mostantól ez a nevem? - kicsit felengedtem, bár véremben még mindig lüktetett a harc ősi ritmusa, adrenalinnal árasztva el a testemet. Rubinszem bólintott.
- Igen. Visszaadod a klaivémet?

A kardra néztem, majd a hajléktalanra. Aztán lassan átnyújtottam a nőnek a fegyvert. Olyan bizalom áradt belőle, mely azonnal rácáfolt Szellemtáncos azon szavainak, miszerint a garouk között ellentét feszül. Ekkor még nem tudtam, hogy én, Csillagtalan mivoltomnál fogva, felül állok a törzseken... magányos vagyok, és mégsem vagyok az. Hiszen van tizenegy testvérem, valahol ebben a hatalmas világban, s bennünk...bennünk, Csillagtalanokban megbízik minden garou.
- Klaive?
- Az. Jól állt a kezedben.
- Kössz - vörösödtem el zavartan, és még egy mosolyt is megeresztettem a nő felé. Az biccentett, és fejével intett.
- Gyere.
- Hova?
- A caernbe, Szellőléptű.

A nyomozóirodában megcsörrent a telefon. Kováts, tekintetével a híreket böngészve, felemelte, majd belekortyolt régen kihűlt kávéjába, miközben szabad kezével a füléhez tartotta a kagylót.
- Kováts. Tessék.
- Cseszd meg! Én még ilyen DNS-t nem láttam!
A nyomozónak torkán akadt a korty kávé.