A film egyrészt Nora Cotterelle (Emanuelle Devos) története, az elegáns, gyönyörű nőé, aki egy művészeti galéria vezetője, és aki éppen közelgő esküvőjére készül, úgy tűnik, végre megtalálta a hozzá illő férfit.

A másik szálon Ismael Vuillard (Mathieu Amalric), Nora egykori szeretőjének kálváriáját ismerhetjük meg, aki tévedésből a pszichiátriára kerül, ahonnan az őt kezelő pszichiáternő (Catherine Deneuve) segítségével próbál kiszabadulni.
A két szál a film közepe táján kapcsolódik össze, mikor Nora meglátogatja Ismaelt, és megkéri a férfit: fogadja örökbe fiát, Eliast, aki súlyos beteg nagyapjánál nevelkedik.

Majd a két történet újra szétválik, Norát követjük, akinek szembe kell néznie apja, az ünnepelt író haldoklásával, harcával rákbetegsége ellen.
Nora élete bár beteljesedni látszik, gyötrik az emlékek. Magányától eltompultan, a múlt rémségeitől ostromlottan éli át újra fiatalságának megpróbáltatásait. Közben Ismael az örök vesztesek önironikus teatralitásával, mégis vidáman veszi tudomásul csődjét, így keveredik egyik groteszk és komikus bonyodalomból a másikba.

E két ellentétes sors végül újra összekapcsolódik egy második, és egyben utolsó találkozásban: Ismael nem hajlandó örökbe fogadni Eliast. A férfi őszintén beismeri a gyermeknek, hogy semmit nem tehet érte. Élhetetlenségének ez a vallomása a legszebb, legőszintébb ajándék, amit a fiúnak adhat, mely egyben a film legmeghatóbb jelenete.

A történeten végighaladó kettősség a két főhős életútja között tátongó, áthidalhatatlan különbséget mutatja. Nora, aki oly szabad és könnyed, ám emlékei fogságában vergődik, és Ismael, aki a pszichiátria börtönében mégis saját belső szabadsága felé halad. Kettejük útjának metszéspontjában egy nagyon érzékeny probléma áll, amely búvópatakként szövi át az egész filmet, és összekapcsolja a két történetet: Elias, a kisfiú örökbefogadásának megoldhatatlan kérdése.



A rendező, Arnaud Desplechin vallomása

"A film felépítése egy határozott koncepció eredménye. Végigjárja azt az utat, ahogy Nora elmerül az emlékeiben. A forgatókönyv írása közben időnként megrémültünk a nő magányától és keménységétől, mindig a frigid Marnie-ra (Hitchock: Marnie) gondoltam, a csodálatos Sharon Stone-ra a Casino-ból, vagy Gena Rowlandsre az Egy hatás alatt álló nő-ből. Három olyan nő, akiknek az igazi arcát megismerni döbbenetes felismerés.
Ami Ismaelt illeti, ő már önmagában egy burleszk figura.
Roger Bohbottal egy célunk volt: a határozottság. Kit érdekel a melankólia és a diszkrét humor? Brutálisan tragikusak és brutálisan komikusak akartunk lenni. Remélem, sikerült kicsit felráznunk a nézőket."


A szereplők

Emmanuelle DEVOS (Nora)
"Kicsit féltem Nora szerepétől. Amikor Arnaud megkeresett vele, épp egy olyan életszakaszban voltam, amikor nem volt kedvem belemenni ilyen erős fájdalomba, mint amit Nora él át. Egy rettenetesen magányos embert láttam benne. Nora egy sivatagban él, egyetlen nő sincs körülötte, egyetlen barátnő sem, még a testvére sem. Irigyeltem az Ismaelt alakító Mathieu Amalricot, az ő figurája annyira mókás! Nekem kellett képviselnem a drámai oldalt... úgyhogy leadtam a rendelést Arnaud-nál egy kicsit vidámabb figurára a következő alkalomra. Aztán megértettem Nora igazságát: szeretni annyi, mint nem kérni. Mikor az orvos közli vele, hogy az apja, aki őt oly szenvedélyesen szerette, menthetetlen, egyszerűen csak ennyit mond: "ah, ez egy rettenetesen rossz hír!" De belül minden összeomlik, és ebben a pillanatban látható Nora szemében, hallható a hangjában, hogy valójában mennyire sebezhető.
Nora figurája a lelkiismeretfurdalás parabolája. Arnaud Desplechin minden bizonnyal Ibsen Nórájára utalva választotta ezt a nevet. Emlékszem egy estére, mikor Arnaud-val Polanski Egy tiszta nő című filmjét néztük, és a Nastassja Kinski által játszott szereplőre utalva azt mondta: "azért ő is tehet arról, hogy teherbe esett". Mintha a nő magában hordozná a bűnt. Ez nem nőgyűlölet a részéről, úgy gondolom inkább erőteljes vonzalom a közép-európai és északi irodalomhoz és filmművészethez, a protestantizmushoz. Ez Arnaud munkamódszere... bár én egyáltalán nem értem!
Nora talán azt hiszi, hogy balszerencsét hoz. Amiben viszont biztos vagyok az az, hogy Nóra klasszikus antik hősnő. Van egy "Kurázsi mama" oldala - így Brecht is megidéztetik. Derék, és megható, minden fanyarság nélkül. Küzd azért, hogy megházasodjon, hogy a fia felvehesse halott apja nevét. Mikor egyedül látjuk a gyerekkel a hivatalban, méltóságteljes, pedig igazából mélyen maga alatt van.
Arnaud filmjeiben mindig jelen van egy rejtett fonal, ez valójában egy szerelmes film, de felveti az tisztesség, az identitáskeresés, az apaság és az örökbefogadás témáját.
Nora viszonya apjával nagyon zaklatott, fél tőle. Az apja kétségbeesetten kapaszkodik belé, szeretné magával vinni a halálba, búcsúlevele is félelmetesen nyomasztó. A forgatókönyvet olvasva azt kérdeztem Arnaud-tól: "Hogy álljon talpra egy ilyen vallomás után?" Ő pedig azt válaszolta: "ez egy levél a szeretetről". Arnaud-nál mindig ez van. Ha egy figura azt mondja: gyűlöllek, az valójában annyit tesz: szeretlek. Ha pedig azt mondja, szeretlek, ott valami nagyon gyanús!
Apja haldoklása megingatja Nora keménységét, amit épp az ő hatására alakított ki magában, hiszen mindig azt tanította neki, hogy tanulja meg elrejteni az érzelmeit.
A felelősségnek ez az értelmezése komoly belső fájdalmakhoz vezet Noránál, még ha ez a magatartás, az érzelmek elfojtása meg is menti őt attól a fajta elveszettségtől az érzelmek sodrában, ami Ismael vagy a testvére sorsa lesz.
Ahhoz, hogy e viharok után megpihenhessen, Nora egy erős, védelmező, biztonságot nyújtó férfit választ magának. Jean-Jacques szerelmes belé, Nora ezt nem viszonozza igazán, de legalább biztonságot nyújt számára a kapcsolat. Gyakori, hogy egy kimerítő, szenvedélyes, őrült, viszony után az ember egy darabig egy "pihentetőbb" partnert választ. Tudja ugyan, hogy nem vele fogja leélni az életét, de hihetetlenül jót tesz egy kis nyugalom, míg újra megtanulhat másképp élni és másképp szeretni.
Ismaellel más a helyzet, vele valószínűleg őrülten szerették egymást. Nóra azt kéri tőle, hogy fogadja örökbe a fiát, és a férfinak igaza van, hogy ezt a kérést visszautasítja. Az epilógust olvasva, melyben Ismael elmagyarázza a kisfiúnak, miért nem fogadja örökbe, sírva fakadtam. Egy terjedelmes mitologikus történeten keresztül értékes fogódzókat ad a fiúnak, amik segíthetnek neki az életben, emberré, férfivá válni. Arra biztatja, folytasson párbeszédet a belső hangjával. Képesnek kéne lennünk arra - különösen az apáknak -, hogy ezt minden gyereknek elmondjuk.
Nagyon szerettem azt a jelenetet is a kórház kijáratánál, ahol Nora azt vágja Ismael fejéhez: "kívánom, hogy megfizess minden bűnödért, hogy zárjanak be, és soha többé ne engedjenek ki!" A maga módján azt mondja itt neki: zárj be engem is magaddal! Ezt a mondatot szerettem a legjobban játszani a filmben. Ők ketten már kétségkívül soha nem fognak együtt élni, de ez a Duchesse de Langeais-féle se veled se nélküled annyira szép!
Nagyon meghatott a film. Előfordult, hogy könnyekben törtem ki a felvételek előtt vagy után, mert közben leggyakrabban vissza kellett fognom az érzéseimet. Sem sírnom, sem kiabálnom nem volt szabad. Nora nem sír - mondta Arnaud, pedig ez a lány belül teljesen tönkrement. Úgy hordom magamban Nora történetét, mintha magam is átéltem volna. Része az életemnek, Bevéste magát a szívembe, a húsomba - és mindeközben nem vagyok skizofrén!
Arnaud Desplechin-nel dolgozni a teljes magamra hagyottság ritka örömét nyújtja számomra. Arnaud ugyanakkor valami olyan tudatosságot tulajdonít nekem, amiben nem hiszek. Igazi "kielégülés" van ebben a magamra utalt helyzetben. Ez a kifejezés a testi szerelmet idézi, és valóban nagyon erős érzés, amiről beszélek. Egyszerűen csak tudom, hogy miért játszom. Neki... érte játszom, ez minden.
Közös munkánk sokat változott. Találtam valami kapcsolatot a nála játszott nőfigurák között. Az őrszem (La sentinelle) Claude-ja és a Összeveszésem története (Comment je me suis disputé /ma vie sexuelle/) Esthere, vagy az Esther Kahn Sylviája összeköthető volt valamiképpen. Gyakran valakinek a barántői voltak, a film középpontjában álló csoportokon vagy családokon kívűl álltak, mellékszerepeket játszottak. Ezúttal Matthieuvel a történet közepében találom magam.
Most először látom magam nőnek egy filmben. A kórházban, mikor Catherine Deneuve, ez az emblematikus nő és színésznő kézen fogott, hogy elvezessen egy folyosón, úgy éreztem, mintha belépnék a a nők birodalmába.

Mathieu AMALRIC (Ismael)
Először 1992-ben, Az őrszem (La sentinelle) című filmben forgattam Arnaud Desplechinnel. Akkor ünnepeltük a harmincadik születésnapját, amire egy robogót kapott. Legközelebb az Összeveszésem története (Comment je me suis disputé /ma vie sexuelle/) forgatásán találkoztunk. Aztán teltek az évek. Vége a diáktörténeteknek, a "megírom-e a doktorimat?", vagy a "beleszerettem a legjobb barátom nőjébe" jellegű témáknak. Már más történetek foglalkoztatják: örökbefogadás, számkivetettség, árulás. Honnan jövünk, és mi a célunk?
Az élet keménysége tárul elénk ebből a filmből, de a moziból kifelé jövet mégis elfog minket a vágy, hogy még intenzívebben éljük meg az életet. A hangvétel időnként kemény, csikorgó, kiábrándult. Ugyanakkor Arnaud szélesített a palettáján - sosem volt ennyire fantáziadús. A film humora ellenállhatatlan. Itt már nem beszélhetünk naturalizmusról, a regényesség a lényege annak, amit bemutat. Az élet egy regény, ennek Arnaud-nál kultusza van. Ez annyit jelent, hogy az életünk akkor teljes, ha megéljük.
Ebben a filmben egy olyan rendezőt ismerhetünk meg, akinek rendkívül különleges a formavilága. Nagyon izgalmasan, szabadon fogalmaz, ami lehetővé teszi, hogy a tragédiát mindenféle magyarázkodás, szabadkozás nélkül a comedia dell�arte-ba hajló módon mutassa be. Vannak hallatlanul mulatságos jelenetek, de antológia jellegűek is, mint például Ismael a kocsijában a zsaruval, vagy az ügyvédes jelenetei, a gyógyszerlopás a pszichiátrián, a rablás az apja üzletében... Elképesztő helyzetek! És az egyszerűen csak információt közvetítők, mint a telefonbeszélgetés a pszichoanalitikusával - igazán könnyedek.
A film Ismael törvényhez való viszonyáról is szól, az engedelmességről és az engedetlenségről. Mikor megkéri az apját, hogy oldja ki kényszerzubbonya szíját, az apja elutasító válasza a törvénytiszteleté. Egy megoldatlan helyzet.
Gyermeki örömmel merültem el a figura hóbortosságában. Arnaud két referenciát említett, a forgatókönyvvel kapcsolatban: Charlie Chaplint és a Coen fivérek Nagy Lebowski-ját. Ismael szabad lény, egy akrobata, akire szívesen hasonlítanánk. Én legalábbis imádnám! De a magánéletemben én inkább Jean-Jacques figurája vagyok, a férfi, aki elvesz egy olyan nőt, mint Nora, noha tudja, hogy a nő nem szereti őt igazán. Nem lehetünk mindig olyan könnyedek, mint Ismael, az élet nem ilyen! Ő egy művész. Egy pillangó. Egy elbűvölő csirkefogó. Van benne egyfajta felelőtlenség, de nem annyira, hogy bolond legyen. Egyébként a pszichiátria egyre paradicsomibbá válik a számára - ez a változás Arnaud-t is nagyon szórakoztatta. Az életben az őrület valóban állandóan leselkedik ránk, de ebben a filmben különösen fenyegetőnek láthatjuk. Ahhoz, hogy igazán Ismael bőrébe bújhassak, elegendő volt összegyűjteni azokat a kis aranyrögöket, amik a jelenetek mélyén lapulnak. Micsoda adomány kimondani olyan dolgokat, amiket az ember az életben nem merne! Például azt mondani a pszichiátert alakító Catherine Deneuve-nek: "A nőknek nincs lelkük.... Látott már női papot vagy rabbit?" Ez ijesztő!
A pszichiátert egyre jobban szórakoztatja ez a férfi, megnevetteti. Egyszer csak átlép az iróasztal másik oldalára, hogy közelebb kerüljön hozzá, és azt mondja neki: "Maga nagyon vicces. Gyerünk, folytassa!"
Aztán a végére megbarátkoznak egymással. Más rendező konfliktushelyzetet, merevséget vitt volna ebbe a viszonyba, de Arnaud mozija nem cinikus, nem próbálja leegyszerűsíteni a világot.
Az epilógus ötlete is újszerű. Ismael, aki egyébként nem egy olyan figura, aki hosszan magyarázná saját jóságát, itt mégis képes nagyon pontosan megvallani a gyereknek, miért nem fogadja örökbe. És ekkor minden világossá válik. Bizonyos korábbi jelenetekre is választ ad ez a vallomás. Emlékezzünk például arra, hogy Jean Paul Roussillon, Ismael apja maga is örökbefogadott gyerek volt. Apránként fedi fel a kapcsolódási pontokat. Ebben rejlik a forgatókönyv ereje, hogy egy láthatatlan, felszín alatti szerkezetből bontakozik ki. Mikor a Velencei Filmfesztiválon bemutatták a filmet, Arnaud azt mondta nekem: "Biztos vagyok benne, hogy Ismael nem tudott volna így beszélni a gyerekkel, ha nem ismerkedik meg Arielle-lel, a kínaival."
A film felépítése meglepő, hiszen feszültséget, gyanakvást ébreszt a nézőben. Ki juttatta Ismaelt a zárt osztályra? Vajon együtt él majd újra Ismael és Nora? Olyanok ők ketten, mint a vonat kerekei, amiket a távolban összeolvadni látunk, de aztán rájövünk, hogy ez csak egy optikai csalódás. Kettejük párhuzamos története többször keresztezi egymást, hogy végül megoldódjék a gyermek sorsa.
A forgatáson Arnaud úgy használta a forgatókönyvet, mintha ő is most először találkozna a szöveggel, minden egyes jelenetről újra meg akarja tudni, miről is szól. A felvételeknél is más-más módon adjuk elő a jelenetet, így új javaslatok, új játékverziók születnek. A vágás is sokkal daraboltabb volt, mint a többi filmjénél. Összevág pár másodpercet az első felvételből egy plánnal a tizenhetedikből, így aztán a hangom is egész más lesz, mélyről magasra vált, és így tovább. Nagyon szabadon dolgozik.
Élveztem a felkészülést erre a forgatásra. Chaplinre gondoltam, mint referencia, rugalmasnak lenni és egyenesnek, mindez közelebb visz a szerephez. Hatalmas erő volt bennünk ezen a forgatáson. Egyfajta bizonyosság. Biztosak voltunk benne, hogy Arnaud elég erős ahhoz, hogy ilyen messzire menjen. Ebben a filmben már nem kísérletezik. A LEO - az emberek között játszva (LEO - En jouant dans la compagnie des hommes) után képes volt visszatérni egy klasszikus formához. Klasszikus, vagyis élő. Egy klasszikus, aki örökké modern.


szereplők:

Emmanuelle Devos	...	Nora Cotterelle
Mathieu Amalric	...	Ismaël Vuillard
Catherine Deneuve	...	Madame Vasset
Maurice Garrel	...	Louis Jenssens
Nathalie Boutefeu	...	Chloé Jenssens
Jean-Paul Roussillon	...	Abel Vuillard
Magalie Woch	...	Arielle, a kínai lány
Hippolyte Girardot	...	Maître Marc Mamanne
Noémie Lvovsky	...	Elizabeth
Elsa Wolliaston	...	Dr. Devereux
Geoffrey Carey	...	Claude
Valentin Lelong	...	Elias Cotterelle
Thierry Bosc	...	M. Mader
Olivier Rabourdin	...	Jean-Jacques

fényképezte:
Eric Gautier

vágó:
Laurence Briaud

látvány:
Dan Bevan

jelmez:
Nathalie Raoul

zene:
Henry Mancini

szereposztó:
Stéphane Touitou

producer:
Pascal Caucheteux